Jó ember, aki intézetbe dugja beteg szülőjét?

Néhány hete az egyik kedves volt ügyfelem írt egy üzenetet, és arra mutatott rá, hogy hasznos lenne, ha írnék arról, milyen óriási nyomásnak vannak kitéve azok a gyerekek, akik az ápolásra szoruló szüleiket ápolják. Ugyanis sem anyagilag, sem morálisan nincsenek megfelelően támogatva. Az, aki otthon ápolja, az izolálódik az emberektől, nem tud dolgozni járni, termelni, az, aki pedig intézménybe teszi a szülőt, stigmatizálva van, mert ugye milyen szívtelen gyermek. Igaza van, gondoltam az üzenet olvasása közben, mennyire tabusítjuk ezt a kérdést is, ahogy a halálról és a haldoklásról sem szeretünk sem írni, sem olvasni.

Amiről pedig még kevesebbet gondolkodunk, az az, hogy hol van az a határ, amíg egy gyerek bírja, egészséges keretek közt tudja ápolni ilyen-olyan betegségben szenvedő szülőjét?!

Egy másik kedves ismerősöm naplót vezetett, és néha megosztotta velem a gondolatait, amiket demens édesanyja ápolása közben emésztgetett, és mivel igénye volt erről valakinek hírt adni, hogy ne érezze magát teljesen egyedül benne, hát elküldte nekem is.

Amikor olvastam a sorait, néha a mellkasomba hasított az ő és az én saját fájdalmam is. Aki olvassa az írásaim, az tudja, édesanyám lassú, de folyamatos leépüléssel járó betegségben szenved, elveszíti az értelmi és érzelmi intelligenciája nagy részét, folyamatos felügyeletre szorul, ehhez az állapothoz pedig társul a fizikai leépülése, a mozgása koordinálatlan, elveszti az egyensúlyát. Folyamatosan új helyzeteket teremt ez az állapot: alkalmazkodunk hozzá, mert ő már nem tud hozzánk. Szerencsénkre ott a társa, a férje, aki a felügyeletet biztosítja, mi, a gyerekei pedig kisgyermekes anyákként megyünk, amikor szükség van ránk.

Három női sors ez, három beteg anya kísérése, az élet utolsó szakaszainak egyike, a múlt és a jelen összefonódása, az óriásokból így lesz törpe, emlegetem néha. Mi, akik sorsáról most hírt adok, ugyanabban a dilemmában és fájdalomban töltjük a napokat. Mit vállalni és meddig van értelme? Minek a rovására kitartani, milyen belső erőforráshoz nyúlni?

A gyerek sorsa, hogy egy nap viszonozza a szülői gondoskodást? Teszem fel a kérdést magamnak, miközben tudom, sosem tudom anyunak, bármeddig is tart ez az út, mindazt visszaadni, amit ő adott nekem. Nincs az a betegápolás, ami legalább harmincévnyi anyagi, fizikai, érzelmi odafordulást, őrlődést, dühöt és válságot, amivel együtt jár a szülői lét, vissza tudna szolgálni. Bár ha azt veszem, hogy a leépülés nagyon kevés szép pillanatot ad, sokkal több benne az önfeladás, a folyamatos falakba ütközés, a vigasztalanság és az érzelmi támogatás hiánya, akkor tény, nem is kell harminc évig kibírni, hogy nullára kerüljön a két igyekezet. Ugyanis egy gyermek felnevelése bármennyire is nehéz, egy életfeladat, a sajátunk, a vállalásunk. A szülők ápolása sokszor kényszer, mindkét félnek.

Amikor anyukám nagyon rosszul volt, és az egyik főorvos asszony, akire támaszkodhattunk, leültetett és azt mondta, gondolkodjunk el azon, édesanyámnak nem lenne-e jobb, ha valamilyen intézetbe helyeznénk, neki ugyanis az volt a tapasztalata, hogy egy ilyen beteg ember ápolása legalább két hozzátartozó mentális egészségét károsítja. Emlékszem, akkor mindannyian beláttuk, nem bírunk az általa generált nyomásban létezni. Akkor a nevelőapám mondta, még megpróbálja, hozzuk haza. Csodák csodájára javulni kezdett az állapota, és sokkal könnyebb lett vele. Nagyon örülök, hogy ezek a hónapok megadatnak nekünk.

Az viszont, hogy ki mikor kerül intézményi gondozásba, egy másik kérdéskör. Néha épp az a legmegfelelőbb kérdés, hogy a beteg szorul-e már a folyamatos gondozásra, vagy az otthoni gondozónak kell felszabadulnia, mert túlterhelődik, kiég, feladja? Itt találkozom legtöbbször tévhitekkel: az, aki fennhangon hirdeti, hogy érzéketlen a hozzátartozó, mert otthonba dugta a rokont, vajon tudja-e, hogy az ellátás mivel jár a gondozónak?

Jónak lenni sokféleképpen lehet, és van, hogy az, hogy magunkhoz azok vagyunk, az azt is jelenti, a másik elvárásainak nem teszünk eleget. Ezzel tudni kell élni, elfogadásban, ahogy azzal is, jelenleg senki sem tudhatja, az ő sorsa hogy alakul.