István a Nyugatot választotta

Bár 1014 éve, meg a megelőző időszakban, amikor a döntés megszületett, fokozatosan érlelődött, még Bizánc volt az erősebb birodalom és a kereszténység (meg az államszervezés) ő általa kínált válfaja tűnhetett jobb, perspektivikusabb lépésnek, szerencsére Géza és István a nyugati katolicizmus mellett tette le a voksot és a római pápától kértek koronát.

E nélkül nem lett volna gótika meg reneszánsz, barokk meg klasszicizmus, humanizmus, reformáció meg ellenreformáció, amely az egymással versengő katolikus és protestáns kultúra és oktatás révén gyarapította az országot. Nem lettek volna a Nyugatról beáramló eszmék és ismeretek (meg az azokat hozó bevándorlók) a szerzetesrendektől a felvilágosodásig, a jogállamtól a parlamentarizmusig és a kapitalizmusig. Illetve ez utóbbiak jóval nagyobb fáziskéséssel jutottak volna el hozzánk és kevéssé vertek volna gyökeret. Persze nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a negatív dolgokat sem, elvégre a nácizmus, a kommunizmus, meg a hozzájuk vezető és velük rokon izmusok is (jórészt) a nyugati civilizáció „termékei”, de érdekes módon sokkal sikeresebb exportcikknek bizonyultak a nyugati kultúrkörön túl, szemben a liberalizmus olyan vívmányaival, mint a demokratikus jogállam és a piacgazdaság.

A magyarság (és a Kárpát-medencében élő más népek) szerencséje, hogy az elit többsége kitartott államalapító Szent István királyunk öröksége mellett és a történelmi sorsfordulók során is inkább Nyugatra tekintett. Oda igyekezett iskolába, mesterséget tanulni, tapasztalatot szerezni, de az országból menekülni kényszerülők is rendre Nyugatra tartottak. Ez korántsem volt megkérdőjelezhetetlen és töretlen hasonulás, sokszor megjelentek a nyugati szövetségnek ellenszegülő Koppányok, a pogány lázadók és Bizánccal szövetkezők – persze minden korban más névvel, eszmével, szövetségessel. Gondoljunk csak a Bécs ostromában az oszmán törökök oldalán harcoló Thökölyre és kurucaira. Az etalon azonban a Nyugat maradt, oda akartunk tartozni, ha ezt mások nem engedték, oda vágyakoztunk, ha le voltunk maradva, hozzájuk akartunk felzárkózni, ha menekültünk, oda emigráltunk.

Az 1989-es rendszerváltásoknak köszönhetően újra átvehettük a Nyugat politikai intézményeit, gazdasági rendszerét, egyenlő félként csatlakozhattunk intézményesített együttműködést biztosító szervezeteihez (NATO, EU stb.). Mekkora paradoxon, hogy az ennek a rendszernek köszönhetően demokratikusan hatalomra jutott, immár intézményesen is újra a Nyugathoz tartozó Magyarország kormánya már nem a Nyugatot tekinti modellnek. Bár a magyar kormány képviselői az augusztus 20-i megemlékezéseken bizonyára nem fukarkodnak majd a Szent István munkáját dicsérő nyilatkozatokkal, a gyakorlatban az államalapító fő öröksége, a nyugati orientáció ellen dolgoznak: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.

A szerző a Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója