Irracionális viták

Az egyik oldalon sorakoznak azok, akiknek szent meggyőződésük, hogy a menekültek valójában mind gazdasági bevándorlók, jobb esetben azért érkeznek, hogy elvegyék a munkánkat, rosszabb esetben trópusi betegségeket terjesztenek, a legrosszabb esetben pedig azért jönnek, hogy pár hét múlva felrobbantsanak bennünket. Vagy nem is minket, hanem egyenesen a bősi erőművet, esetleg a pozsonyi kőolaj-finomítót. Hogy mindez miért balgaság, ezeken a hasábokon már sokszor olvashattuk, ne öntsünk a Dunába még több vizet!  Van ugyanis itt egy másik csoport is, számszerűleg sokkal kisebb, ám annál hangosabb, amelyik a ló másik oldalára esett át. Nem tesz különbséget menekült és bevándorló között, holott ősidők óta evidens, hogy a két csoport nem ugyanaz. Akit odahaza üldöz a rendszer, terroristák gyújtják fel faluját és gyilkolják halomra családját, a helyi kormányzat pedig nem tud vagy nem akar rajta segíteni, okkal nevezhető menekültnek, s a nyugati civilizáció alapszabályai szerint illik megsegíteni. Befogadni addig, amíg haza nem tud térni. Pont. Ez emberbaráti kötelességünk, és ez így van jól. Másrészt kár tagadni, hogy az Európába érkező migránsok egy nem elhanyagolható része a jobb élet reményében jön, nem azért, mert üldözik. Otthon nagyon szűkös körülmények között él, s tudja, hogy Nyugaton még gyorséttermi takarítóként is sokkal jobban menne a sora.  Ők azok, akiknek befogadására mindig, mindenhol belső kvótákat szoktak szabni, azt vizsgálva, a hazai munkapiac mennyi új munkaerőt bír el, s legfőképpen, milyen embertömeg integrálható még hatékonyan a befogadó társadalomba. Így volt ez a sokat ragozott, olvasztótégelyként elhíresült Egyesült Államokban is a múlt században: a századelőn még évente százezreket fogadtak be az öreg kontinensről, a húszas évektől viszont ennek csak a töredékét. Ez nem bűn, ez a normális hozzáállás. A mai viszonyokra lefordítva: a szegény afrikai országokon nem úgy segítünk, ha százmilliókat fogadunk onnan be, hanem úgy, ha segítünk nekik abban, hogy senkinek se kelljen a jobb élet reményében elhagynia otthonát. A menekültvita sajnos megint szkanderezéssé vált, amely tökéletesen alkalmas egymás megbélyegzésére („hazátlan libsik” kontra „szívtelen xenofóbok”), ám a megoldáshoz nem visz közel. Elfogadhatatlan, hogy válogatás nélkül minden menedékkérőt hazaküldjünk – egyszerűen sokuk most nem tud hová hazamenni. Lehet, hogy három, öt év múlva igen, de most nem. Hasonlóan elfogadhatatlan viszont az a balos tévhit is, amely szerint mindenkit be kellene fogadnunk és integrálnunk (vigyázat, úgysem megy!), mert akkor lesz itt multikulti Kánaán. Persze, 500 menedékkérővel elbír Szlovákia, akár 5 ezerrel is. De ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy nincs felső határ.  Lehet, hogy az elöregedés miatt az országnak valamikor majd pluszmunkaerőre lesz szüksége, ám ez még meglehetősen messze van. Azok pedig, akik több tízezer afrikai vagy közel-keleti muszlim bevándorló sikeres szlovákiai integrálásáról fantáziálnak (tőlünk nyugatabbra sem sikerült), jobban tennék, ha a nagyon is létező romakérdés megoldásán töprengenénk. Hiszen van itt egy „bevándorolt népcsoport”, amely több mint 500 éve jött a térségbe – vagyis régóta a hazai társadalom elidegeníthetetlen tagja –, ám jelentős részét a mai napig nem sikerült integrálni. Feladat (és pluszmunkaerő) tehát lenne bőven, házon belül is.