Indulatok, menekültek

Kósza hírek kaptak szárnyra, hogy egy nagyobb hullám érkezése esetén Gadócon helyeznék el a menedékkérők egy részét. A reakciók ijesztően primitívre sikeredtek, mind a politikusok, mind a közvélemény részéről.  Nem arról van szó, hogy a bevándorlók feltétlen befogadása mellett kell állást foglalni. Nem kötelező egyetérteni, és tiltakozni is lehet. Az egészséges párbeszédhez azonban az kellene, hogy ne bűnöző hordaként tekintsünk az országba érkezőkre, miközben a sorsukról döntünk. Még akkor se, ha a minapi debreceni zavargás, vagy éppen YouTube-on megosztott francia és olasz videók azt az érzetet keltik, hogy egy átlagos bevándorló első dolga minden esetben a zavargás, a második pedig a környezetének terrorizálása.  Szlovákia alapjában véve zárt társadalom, sokan még színes bőrű embert se láttak. Ehhez képest számít „szenzációnak”, hogy ilyen emberek érkeznek a régióba. Sokuknak még telefonja is van, nem rongyokban járnak, ahogy egy harmadik világbeli páriától elvárnánk. Szabadon mozognak vagy megpróbálnak valahogy túlélni a túlzsúfolt táborokban, a többségük pedig az első adandó alkalommal megpróbál olyan messzire távozni nyugati irányba, amennyire csak tud. A cél továbbra sem KözépEurópa, már csak azért sem, mert európai viszonylatban nem számítunk jó helynek. Ebben tulajdonképpen egyetértünk velük, sokan közülünk is nyugatabbra vágynak. Ettől függetlenül a migránsok itt vannak a szomszédban, látjuk őket a tévében. A probléma házhoz jött.  Magyarország tényleges tranzitországgá vált, rázúdult egy komoly menekülthullám, amivel kezdenie kell valamit – minket ennek csak a szele csapott meg. Zárójeles megjegyzés, de világviszonylatban elhanyagolhatóan kicsi számokról beszélünk – a 740 milliós kontinensnek évi 600 ezer menedékkérővel kell dűlőre jutnia, miközben a háború sújtotta közel-keleti országokban egyenesen apokaliptikus a helyzet. (Ezért félrevezető az a gyakran hangoztatott mondat, hogy a menekültek miért nem mennek közel-keleti országokba.  Mennek. Csak Törökországban a becslések szerint 1,5 millió menekült él, Libanonban pedig egyenesen minden ötödik lakos tartozik ebbe a kategóriába, több mint egymillióan. Ők azok a szerencsétlenek, akiknek egyáltalán nincs pénzük, hogy fizessenek az embercsempészeknek. Mindezek az adatok csak arra jók, hogy jobban megvilágítsák a menekültkérdést, választ nem adnak a problémára. Az általános gyűlölködés azonban nem segít abban, hogy legalább átmeneti segítséget kapjanak azok, akik idáig eljutottak – amíg átfogó megoldások születnek egy olyan kérdésben, amely túlnőtt Szlovákián és Magyarországon, de nem nőhet túl az emberségünkön.