Idegbaj a köbön

A kollégám bele fog pusztulni a lakásfelújításba. Ez szinte bizonyos, régóta figyelem az árulkodó jeleket, sőt többeknek is feltűnt, hogy ez a nyugodt, kiegyensúlyozott ember egy ideje csapkod, káromkodik, ingerülten társalog riportalanyaival, lefogyott, karikás a szeme, házassága pedig romokban. A legrosszabb, hogy ő maga is mondogatja: „Bele fogok én ebbe pusztulni!”. Miközben bambán néz maga elé. A dolog három hónapja kezdődött, akkor költözött a család a nagymamához, hogy ne legyenek láb alatt addig a kis ideig, amíg lakásukban szakavatott kezek kicserélik a parkettát, az ajtókat, újjá varázsolják a fürdőszobát, bombabiztossá teszik az ablakokat. Az első cég alkalmazottai akkora bizalmat gerjesztettek, hogy tíz perccel megérkezésük után már ki is lettek penderítve az ajtón. A második cég menet közben kezdte emelni árait, lassan, de „bombabiztosan”, így annak az embereit is hamar elzavarták. A harmadik cég dolgozói végre beköltöztek a lakásba. Napokig csak tájékozódtak, aztán a kuncsafttal furikáztatták magukat a városban anyagbeszerzés céljából, olyan is előfordult, hogy fúrófejek nélkül érkezett a szaki, és telefonált a szerkesztőségbe, hogy ugyan már, ugorjon el a főnök úr a boltba, nincs az messze. A csigatempó gyorsítása érdekében hol a háziúr, hol pedig az asszony vett ki szabadnapot, hogy személyesen hajcsárkodhassanak. Elérték, hogy érkezés után a munkások ne menjenek el azonnal reggelizni. Sikerült rászoktatniuk őket, hogy legyen náluk colstok, parkettaragasztó és szigetelőszalag. Aztán a mesterek egyszer csak összepakoltak, mondván, készen volnának, kérik a fizetséget. Kollégám kétségbeesetten tekintett széjjel: olyan volt a lakás, mint ahol bomba robbant. Hja, kérem, az nincs a szerződésben, hogy össze is csavarozzuk az ablakokat – vonogatta a vállát egyikük. A vadonatúj parketta erre fenyegetően púposodni kezdett. A kollégám most pereskedik. És bizonyosan bele fog pusztulni…