Húsvéti sonka

 

Az nem egyedi jelenség, az újságok főzőrovatai is bizonyítják, ilyentájt tele vannak füstölthús-újrahasznosítási receptekkel, s ugye, a húsvéti sonka is ebbe a tárgykörbe tartozik. Feltéve, hogy tényleg füstölt, s tényleg hús. A nő eddig úgy tudta, hogy nincsen sonka disznó nélkül. Egyszer, kislány korában, húsvét előtt vonattal hozták a nagymamától a szép darab sonkát. A lassító szerelvény ablakából látta, amint egy ólból kicammog a disznó, és rózsaszín malackák tolakodnak a lába között. Milyen aranyosak, kiáltott fel. És milyen szép sonka lesz a combjukból, mondta valaki a kupéban utazó felnőttek közül. Akkor döbbenetében megfogadta, hogy soha többet nem fog sonkát enni – sonka never, kiabálná vékony hangon egy mai óvodás –, de otthon, miután kicsomagolták az illatos húst, valahogy mégis feloldotta magában az aranyos malacka és annak felnőtt énjéből készült sonka közötti durva ellentmondást. Akkor még nem tudta, hogy az ilyen feloldásnak neve is van, úgy hívják, hogy kognitív disszonancia. A nő így tudta meg, hogy a sonka a disznó combja. Idővel módosult a beszerzési forrás, s vele együtt módosult a sonka szó tartalma is. Már nem a nagymamától volt, hanem az üzletből, s már nemcsak comb – mert azt nem mindig árulnak –, hanem tarja (hogy vegyes legyen, kérte a férj) és karaj (hogy még véletlenül se legyen vegyes, csak sovány, követelték a gyerekek). De mindenki sonkának hívta, mert hús volt, és füstölt, és jó. Azután elérkezett az idei húsvét. A nő megvette a sonkát. Gondosan leellenőrizte, hogy hazai termék-e, mert elvből támogatja a hazai termelőket. Amikor elérkezett az ideje, annak rendje s módja szerint megfőzte a húst. Nem volt olyan igazi füstölt illata, de azért alig várta, hogy megkóstolja. Vágott egy darabot, s ekkor érte az első meglepetés. A húsnak nem voltak szálkái. Pedig nincsen hús izom nélkül, és az izom szálkákból áll, ezt mindenki tudja. Aztán beleharapott. Mintha szivacsba harapott volna. Olyan volt az állaga is, az íze is, már amennyiben a szivacs ízetlen. Először a saját főzőtudományában kezdett kételkedni, mert ugye az ember először próbálja magában keresni a hibát, de aztán rá kellett jönnie, hogy a hiba másban van. Azokban a hazai termelőkben, akik ezt a zselatinnal vagy ki tudja mivel összetapasztott úgynevezett húst gyártották, s azokban az üzletekben, akik ezt a műsonkát nem kevés pénzért árusították. A nő eddig abban a tévhitben élt, hogy a termelő és a disznó két különböző élőlény. De e tapasztalat után biztos abban, hogy némely termelő a disznóval egyenlő, sőt nagyobb disznó, mint amiből az igazi sonka készül. Pedig mindenki aranyos, ártatlan malackaként kezdi...