Hurkazsíros púder

Nemrég egy kisebb társasággal Pozsony történelmi belvárosában ültem egy vendéglő utcai teraszán. Harmincnyolc koronás ógyallait hörpöltünk, azt is csak azért, mert a kelta hagyományokra hajazó drágább éppen kifogyott. Fülünkben hol angol szó bugyogott, hol japán kopácsolt, hol olasz szárnyalt, hol meg dájcsolás reszelt. Már sokadszor szippantottuk le deresedő bajszunkról a reája telepedett habot, amikor váratlanul egy jól ismert szlovák himnikus ének ékelődött a cseh folktechnóval is tetézett bábeli hangkavalkádba. Olyan rémülten rántottam feléje a fejem, mintha szökőár morajlása csapott volna immár kókadozó tudatomig. És valóban. Az én emberem ott állt a terasz tarka napernyőinek tövében, alig néhány lépésnyire tőlünk, tekintetét magasztosan a képzelt láthatár fölé emelte, és jobbját előrelendítve, heroikus pózban zengte fennkölt dalát, nyilvánvalóan a terasz vendégeinek tartalmas szórakoztatását biztosítandó. A középkorú roma férfit először a televízióban láttam, még évekkel ezelőtt. És sajnos hallottam is. Az amatőr énekeseket megszólaltató tévéműsor egyik első sztárja volt. Először az utcán fakadt dalra a kamera előtt, aztán stúdiófelvételre is meghívták. A koncepció az lehetett, hogy a tehetségesek mellett legyenek mókásak is. Ő a mókás szerepére kellett. Aztán később az utcán is nemegyszer hallottam. A haját tüskésre vágatta és fehérre festette. A hangja is olyan volt, mint egy liszttel beszórt nagy csokor tüske. A sztárimázst mostanra továbbfejlesztette. Mellén ezüst flitterrel gazdagon díszített olcsó fekete trikó feszült. Két énekszám között kézitükörben az orrszőrzetét ápolta, és felfrissítette a hajtüskéket. Volt némi manikűr is, halbicskával. Meg púder. Ahogy a stúdióban. Aztán hangköszörülés, a póz – és a következő dana. Megrökönyödésünkben a serhab is a bajszunkra száradt. Aztán megint egy kis pipere, és egy operaária. És így tovább. Mint egy Ionesco-darabba tévedt Wagner-hős. És még és még. Egy félórácska néma döbbenet. Aztán a végkifejlet: a kis kartondobozfedél. Vagy papírtálca, hurkazsírral, púderral. Előkelő, fennhéjázva leereszkedő nyomulás asztaltól asztalig. – Na, itt egy húszas – bököm ki félvállról; majd némi szigort is vegyítek a hangomba: –, csak vissza ne jöjjön! – És a bankót lazán lehullajtom a hurkazsíros púderbe. Azonnal lefagy. Én viszont váratlanul megsajnálom, és kieresztek. – Nem szeressük mi az ilyen úri nótákat... – mondom szabadkozva, s olyat legyintek, mint János bácsi a lugasban jégeső után. Erre ő is megenyhül, és pillanatok alatt felmelegszik a teátrális fagypontra. Fejét gőgösen fölveti, finnyásan oldalra fordítja, és ajkán méla undorral odavágja elém a húszast, hogy csak úgy porzik. No lám, mire képes az emberrel egy bárgyú tévéshow!...