Hontalanítás

Az emberek nem óhajtottak semmi különöset, csupán békében akartak élni. Ahogy a háború előtt. Dolgozni, nevelni a gyerekeiket, vasárnap ebéd után pihenni vagy sétálni, olvasni. Egyszerű hétköznapi

dolgokat művelni. Hogy meglegyen a mindennapi kenyerük, hogy ne kelljen rettegniük bombázástól, puskacsövektől, asszonyokra rontó kiéhezett katonáktól De egyszer csak kopogni kezdtek az írógépek. Listák készültek, hosszú, hosszú listák, mint a Duna hossza, még annál is hosszabb, mint a világ hossza. Hivatalos emberek írták. Akinek a neve pedig fölkerült a listára, csomagolhatott. A legszükségesebbet. Csak a legszükségesebbet. Nem csak a háztól, a kerttől, a bútoroktól kellett megválniuk. A fél életük, a fél szívük, a fél lelkük ott maradt, azon a helyen, amelyről azt gondolták, az otthonuk. Idegenbe kerültek, s az a hely sohasem lett igazi otthonuk. Ezt mesélik el a színpadon zenében, dalban, táncban. Az ember megkövülten nézi, egyszer csak érzi, minden elhomályosul. Az Ifjú Szivek Táncszínház Hontalanítás című előadása majdnem úgy kezdődik, mint az előzők. A majdnem azonban hangsúlyos. A fiúk fekete mellényben, fehér vászoningben, fekete nadrágban, fekete csizmában, de minden lány más viseletben van – a Csallóköztől a Bodrogközig, mint ahogy a zene, a dalok is válogatás a Csallóköztől a Bodrogközig. Mert a Hontalanítás – a kitelepítés – végigsöpört Dél-Szlovákián, a Csallóköztől a Bodrogközig, és nem volt szlovákiai magyar család, amelyet ne érintett volna. A néző gyomra akkor rándul össze, amikor a népzenébe beleharsog a cseh muzsika, amikor belerondít az írógép kattogása, amikor a lány fejéről lekerül a párta, amikor a fehérre meszelt ablakon megjelenik a mozdony kereke, s az már a vég, amikor suhan a táj, amikor mindenki szürke ballonkabátban tipródik, amikor a prímás kezében nem hegedű, csupán szürke hegedűtok van.