Hol lelhető fel most az erőszak?

De mégis annyi riadtságot és kétkedést hallani? Miért érzik mind többen, hogy az erőszak jelen van a bántalmazás egysíkú megítélésében és a gyors intézkedés kikényszerítésében is? Úgy tűnik, a tiszteletre méltó aktivisták kampánya, a médiaszereplés rákényszerítheti a döntéshozókat, hogy tegyenek valamit. Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy kik mit tesznek és hogyan. A családokban is elkövetett erőszak ellen fel kell lépni, lehetőség szerint jó megelőzéssel, eredményes beavatkozással és jó színvonalú utógondozással.

Ritka eset, hogy a megkésettség jelentős lehetőségekkel is kecsegtet, márpedig erről van szó. Jó esélyünk van arra, hogy mások hibáiból tanuljunk. Nyugat-Európában, Észak-Amerikában húsz-harminc évvel ezelőtt kezdődött a gyerekek ellen elkövetett lelki, fizikai, szexuális erőszak feltárása. Jól nyomon követhetők azok a fázisok, amelyeken ezek a társadalmak a problémák feltárásában és a beavatkozás különféle formáinak kipróbálásában keresztülmentek. Az első időkben a hárítás, a tagadás, a családok és intézmények integritásának sérthetetlensége volt a jellemző, s elsősorban a nőmozgalmak és emberi jogi aktivisták erőszakoskodásának tűntek a mind erőteljesebb felhívások. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire elismert, elfogadott jelenségről és annak lehetséges kezeléséről kezdtek el beszélni. Ennek folyamán persze érthetően a harag és türelmetlenség kísérte az elkövetők megbüntetése iránt fokozódó igényt. Kiderült azonban, hogy sem egyik, sem pedig a másik nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt vélelmezni lehetne. A gyerekekkel kapcsolatos nézetek, a lelki és fizikai bántalmazás tilalmának az elfogadtatása, a szexuális visszaélés sajátos természete és sokfajta arca csak évek hosszú során tárult fel és finomodott a kutatások, tapasztalatok, közvélemény-formáló akciók és sok-sok információ, híradás, ismeretátadás révén. Nyilvánvalóvá vált, hogy a jogalkotás elengedhetetlenül szükséges, de nem elégséges. Hiába a jó törvény és előírás, ha nem tudnak érvényt szerezni neki. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az áldozatok segítése sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, mint csupán anyaotthonokat, menedékházakat létrehozni, és az elkövetőket megbüntetni. Az elkövetők segítése, rehabilitálása nélkül pedig csak nő az esetek száma.

Minél több szó esett e problémákról, annál több eset látott napvilágot, annál nagyobb igény támadt a megfelelően képzett szakemberekre, jó színvonalú ellátásokra és persze a megelőző, feltáró programokra. Az is kiderült, hogy nem könnyű létrehozni és működtetni ezeket, mert a különféle szakemberek – orvos, védőnő, pedagógus, pszichológus, szociális munkás, jogász, rendőr – nincsenek felkészítve a feladatokra, és sokan nem szívesen vállalják ezt a területet. A döntéshozók és a jogalkalmazók is sok nehézséggel találták szemben magukat, mert nem bizonyult egyszerű feladatnak a jogszabályok alkalmazása.

E tapasztalatokról nagyon jól használható szakirodalom, népszerűsítő anyag áll rendelkezésre, és mind több a képzett szakember, ellátó intézmény. Mégis nagyon sok feltáratlan eset, súlyosan traumatizált áldozat és a büntetést megúszó vagy éppen a büntetés hatására semmiféle jótékony változást nem mutató elkövető található a legnagyobb erőfeszítést kifejtő országokban is.

Magyarországon ebben a tekintetben kivételes pillanatot élünk át.

Ha ugyanis gondosan tanulmányozzuk azokat a tapasztalatokat és ismereteket, amelyet mások már megszereztek, akkor jó esélyünk lehet néhány szarvashiba elkerülésére és a mások által megszenvedett, működő gyakorlat átvételére. Nem hiszem, hogy valamennyi hibát el lehet kerülni, de néhányat biztosan. Ugyanakkor – más ügyekhez hasonlóan – itt is megkezdődött a kompetenciaharc, a téma kizárólagos vagy legalábbis legfőbb birtoklásáért folyó versenyfutás, és annak bizonyítása, hogy van gyógyír, helyes megoldás. Félve intenék mindenkit ettől, több okból is. Egyrészt éppen azok szenvedhetnek késlekedést ettől, akikért állítólag az egész akció indult, másrészt elmulasztjuk azt a lélektanilag nagyon jelentős pillanatot, amikor a laikus közvélemény, a döntéshozók és a szakemberek is többoldalú és érdemi tájékoztatást kaphatnak, hogy milyen sokrétű és nehezen felfejthető, kezelhető problémákról van szó. Ehhez mindenekelőtt az együtt gondolkodás, együttműködés, higgadt és átgondolt, hosszú távú cselekvési program közös kidolgozása szükséges.

Egyszerű és elfogadható lépés lenne olyan büntetőjogi szankció életbe léptetése, amely demonstrálja a jogalkotó jó szándékát és elkötelezettségét, egyúttal fel is menti őt a további teendők alól. Ezzel szemben jóval több konfliktussal jár, lassúbb és persze jóval drágább és munkaigényesebb, ha pontról pontra megvizsgáljuk a közelmúltban történt néhány magyarországi esetet; például az öt hónaposan meghalt, bántalmazott csecsemő, a nevelőapját vélelmezetten lelövő nevelt lány, a gyerekét megölő apa, a gyermekotthonban kislányt molesztáló kamaszok szörnyű történeteit, bevonva valamennyi érintett minisztériumot, szakmai képviseletet, civil szervezetet, szakértőt, és elkészítjük azt a feladattervet, amely segítheti e kérdések méltányos és tisztességes kezelését. Ha ez megtörténik, akkor esélyünk lehet egy reális kép kialakítására, amelynek részeként szembetaláljuk magunkat sok kiváló, de gyakran nem végrehajtott és számon nem kért jogszabállyal, rendelettel, szabályozással, rosszul felkészített szakemberekkel, hiányzó intézményekkel, ellátókkal, ellenséges, tiltakozó vagy tehetetlenül passzív közösségekkel, önkormányzati tisztségviselőkkel és képviselőkkel, tájékozatlan és riadt gyerekekkel és szülőkkel. Ha nem akarjuk látni, hogy nincs egy lehetséges, gyors és eredményes intézkedés, rendelet vagy törvény, csak sok egymásra épülő és számon kért programfolyam, akkor inkább ártunk, mint használunk. Nagyon nagy lehetőség van a kezünkben, de ha ezt kihagyjuk, hosszú ideig nem lesz esély ismét arra, hogy a közösséget és a döntéshozókat ilyen érzékeny állapotban meggyőzhessük a mindenki számára elfogadható és működő lehetőségek megteremtéséről.

A szerző szociológus