Hivatástudat és alázat kell

Körülbelül egy évvel ezelőtt (2003. február 20-án) az Új Szó közölte azt az írásomat, amelyben az egészségügyi változásokat boncolgattam. A lap szerkesztője a „bomba a reformcsomagban” szövegrészt emelte ki címként. Sajnos, igaza lett. A komáromi kórházban azóta zajló eseményeket leginkább egy sakkjátszmához lehetne hasonlítani azzal a szomorú különbséggel, hogy ebben a ledöntött és lecserélt bábuk érző emberek, akiknek többsége évtizedeken keresztül gyógyította a betegeket. A hasonlat nem csak irodalmi, hiszen a közgazdász igazgatónő (akinek a megbízatást megelőzően semmilyen tapasztalata nem volt az egészségügyet illetően) kitűnő sakkozó hírében áll, akárcsak az őt rendcsinálással megbízó Fehér Miklós, aki a megyei önkormányzat alelnökeként a kórházi dolgozók és a városi vezetők megkérdezése nélkül döntött arról, hogy ebbe a funkcióba saját bizalmasát javasolja. Az események hátterében szakmai hozzáértőként mindvégig ott áll dr. Sebők Zoltán is, aki a megyei önkormányzat egészségügyi bizottságának alelnöke. Befolyása jogilag ugyan indokolható, minden egyéb szempontból viszont kifogásolható. Nem szerencsés ugyanis, hogyha a kórházban folyó eseményeket a városban működő, tehát konkurensnek tekinthető, egészségügyi intézmény tulajdonosa-vezetője tartja a kezében. Egyáltalán nem valószínűtlen az a feltételezés, hogy a játszma célja egyebek között az, hogy az igazgatónő jól privatizálható formára faragja meg és át a kórházat. Tizenkét évvel ezelőtt a körzeti orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, majd a szakorvosok lehetőséget kaptak arra, hogy addigi munkahelyükön vállalkozóként folytassák munkájukat. Anélkül, hogy irigyelnénk őket, le kell szögeznünk: rögös ugyan az útjuk, de nem jártak rosszul. Ugyanakkor viszont érthetetlen, hogy a legalább olyan fontos munkát végző kórházi alkalmazottak miért nem kapják meg ugyanazt az esélyt, amellyel kollégáik már egy tucat éve élhetnek. Esély helyett viszont bőven van részük megaláztatásból, elbocsátásokból, arrogáns technokraták packázásaiból és reménytelenségből. Az igazságtalan helyzet nem a kórháziak érdektelenségének és tehetetlenségének a következménye, hanem az egészségügyben folyó átalakításnak az egyik fő hiányossága. A probléma az összes szlovákiai, elsősorban vidéki kórházra vonatkozik és az, hogy a „bomba” először a komáromiban robbant, csupán kétes elsőséget jelent. Mivel a reformok kevésbé érzékenyek az emberi (ha úgy tetszik, szociális) szempontokkal kapcsolatban, az egészségügyből is kiszorul az e-gyüttérzés, hivatástudat és az alázat. Ha ezek hiányoznak, és csupán a kétségtelenül fontos gazdasági mutatók érvényesülnek, olyan vakvágányra jutunk, amelyen előbb-utóbb hátramenetbe kell kapcsolnunk, hogy a kisiklást elkerüljük. Az egészségügy a városunkban is megosztott, úgy tűnik, képtelen a belső korrekciókra. A betegek érdeke viszont egységes és jogos: áttekinthető és emberközpontú kórházi ellátást kell kikövetelniük választott képviselőiktől.

Dr. Benyó Zoltán, a komáromi kórház belgyógyásza