Hiszek az elfogadó szeretetben!

Nem hiszem, hogy az igazi, mély elfogadás tartósan jelen tud maradni az olyan kapcsolatban, ahol nincs szeretet. Még ha nem is a másik embert szeretem, legalább a kapcsolódásban dolgozzon a szeretet egy kis csírája, amelyet életben tudunk tartani, ehhez meg kell a hála. Tehát, amiben szükséget szenvedünk, az leginkább a szeretet egy alázatos formája.

Miért kellenek ezek az érzések az életünkhöz?

Az elfogadó szeretetben élők ismerik saját emberi határaikat, tudják, miben kellene fejlődniük, a gyengeségeiket annak látják, amik: az egészből egy elemnek. Az emberi karakter összetettségének, bonyolultságának megértése egy életen át tartó feladat, sosem érkezünk meg, de van egy pont, van egy szint, amit önazonosságnak nevezhetünk.

Az elfogadó szeretetben az emberkövethet el hibát, tévedhet, még sincs érte büntetve, megalázva, kirekesztve. Sőt, amikor elesik, amikor gyarló, olyankor van felemelve, türelemmel tanítva, segítve a gyógyulást, a jobbá formálódást, a finomodást.A támogató szeretetben az embermegengedheti magának, hogy fáradt, kimerült legyen, mert tudja: lesz, aki helyette, miatta, érte egy időre beleáll a feladatokba. Nem ellene fordul, nem hibáztatja, hanem érti: most a másikért is erősnek kell lennie.

A támogató szeretetben elismerjük a másik igyekezetét és erősítjük, amikor épp bizonytalan.A megengedő szeretetben, ahol biztonságban vagyunk, társunk a humorunk, amely jó pillanatban csodálatos kötelék két ember közt, akik kapcsolódni szeretnének.

A megengedő szeretetben képes az ember vállalni legnehezebb kudarcainak súlyát – tudva, ezért sem lesz megítélve. Ahogy mindkét fél elfogadja emberi mivoltát, sebezhetőségét, gyarlóságát, úgy válnak egyre tökéletesebbé egymás szeretetében!

Azt hiszem, ezért a minőségért keresünk párt, és emiatt alapítunk családot. Sokan sokféleképpen értelmezik a szerepeiket, az asszony, a feleség, a férj, valaki fia, lánya, de mindegyikben kellene, hogy megjelenjen a mély elfogadás: önmagunkkal és a másikkal szemben.

Miért írom ezeket a sorokat, miért szerettem volna szavakká formálni a bennem érlelődő érzéseket? Mert karácsonykor a saját árnyaimmal is szembe kerültem, és egy elodázott, de nagyon fontos párbeszédre került sor, ami alkalmat adott felismerni az emberi korlátaimat. Sajnos abban a kapcsolatban már csak én tudtam elfogadó szeretetben maradni, de megértettem, hogy mibe és miért szeretnék fejlődni. Fájdamas adománya ez egy zátonyra futott barátságnak.

Ehhez pedig tükör kell, valakinek igyekeznie kell a legnagyobb türelemmel vezetni egy holtponton át.

Néha az emberek annyira késznek látják magukat, hogy képtelenek belátni tökéletlenségüket, pedig alakulni életük végéig kell a szeretteik igényeit is figyelembe véve, de nem elfeledve, kik ők és mire van szükségük. Nem működik hosszú távon az sem, ha mindenki másra figyelünk, mindenkihez kapcsolódunk, csak magunkhoz nem, mert akkor saját magunkat hagyjuk cserben. Valahol ott az egyensúly, ahol az elfogadó szeretet önmagunknak is jár.

Kívánom, hogy eme sorok beivódjanak mindannyiunk lelkébe, és vezessenek egy teljesebb új év során, nehézségeken és örömökön át! Az ember merjen nyílni, felvállalni, megküzdeni életszakaszokat, hogy büszke legyen önmagára, s döntései következményeit szemlélve ne a megbánás uralkodjon rajta!