A feltétlen szeretetről...

Így a témát szeretném abból a szemszögből megvizsgálni, vajon mi tudunk-e, bírunk-e feltétel nélkül szeretni valakit. Ehhez a feltételnélküliséghez legtöbben az anyai szeretetet tudják kapcsolni, hiszen alapjában véve a mi létezésünkhöz az kellett, hogy egy nő, az anyánk igent mondjon a létezésünkre anélkül, hogy tudta volna, kik vagyunk és mivé válunk majd. Elképzelt bennünket és azt, hogy egy szép napon majd cukin vigyorgunk rá, és ő ebben a kis pofi ban igazi boldogságot talál. Vagyis máris ott egy feltétele az anyai szeretetnek is, hogy majd egy nap az a gyerek magával a létezésével fog örömet okozni nekem. Lefordítva: senki sem mondana igent egy olyan életre, amelyben csak kötelesség, feladat és közben pedig fájdalom lenne az osztályrésze. Vagy igen? Ha ehhez ragaszkodnánk, vajon meddig lehetne azt az életet méltósággal élni?

Mégha azt is állítjuk, hogy lehetséges önző érdek nélkül szeretni, és hinni is akarunk ebben a feltevésben, meddig lehet folyamatosan, elvárások, kérések, viszonzás nélkül benne maradni egy kapcsolódásban, persze úgy, hogy abba a mentális egészségünk ne menjen tönkre?

Azt hiszem, mindannyian tisztán látjuk, hogy a szeretet kifejezésére akkor is szükség van, ha létezik egy életszerepünk (anyaság, apaság), amely leginkább kellene, hogy szóljon a feltétel nélküli szeretetről.

Másrészt, folyamatosan a feltétel nélküli szeretet mértékén is kattogok. Hány olyan felnőtt jár hozzám akár családterápiára, akár gyászfeldolgozásra, akik azon dolgoznak, hogy a saját szüleik mennyire keveset tudtak adni nekik ebből a biztonságos szeretetből! Hányan hadakoznak közel az ötvenhez azzal, hogy apám sosem dicsért meg, sosem ismert el, sosem mutatta ki, hogy szeret, hogy értékes vagyok, vagy az anyám mindig kritizált, mindenben jobbnak hitte magát nálam, hangoztatják dühösen, csalódottan. S bizony, óriási nagy feladat ezzel szembenézni és a helyére rakni a sok csalódást, amik vélt vagy valós hiányokhoz vezettek. Legtöbbször viszont azzal szembesülök, hogy a szülők nagy része igyekezett megadni a gyermekének azt, amiről elhitte, fontos lehet. Arra a kérdésre, hogy ez elég-e volt a gyereknek, legtöbbször nem a válasz.

Tehát itt tartunk ma is: most a szülő boldoggá akarja tenni a gyerekét, hogy elégedett élete legyen. Vagyis érzelmileg odafordul, vigasztalja, emeli, dicséri, és mégis, az elmúlt tíz évben radikálisan megnőtt azon gyerekek száma, akik öngyilkossági gondolatokkal, étkezési zavarokkal szakemberre lettek utalva. Vagyis még mindig nem elég, még mindig sok a hézag, valahol megint elcsúsztunk.

A feltétel nélküli szeretet ideája, hogy azért szeretlek, aki vagy, természetesen kellene, hogy jöjjön. Akkor is ezt kellene a gyereknek éreznie, ha az anyja vagy az apja megszidja, és olyankor haragudhat magára vagy a szüleire, de semmiképp nem juthat arra a végső következtetésre, hogy nem szerethető. Ezt viszont mutatni kell: amikor nehéz, olyankor kellene a legjobban szeretni. Amikor a földön fetrengő hisztis gyereket leüvöltjük, mert eszközök hiányában már semmi más ötletünk nincs a nyugtatásra, akkor kellene erre gondolni. Arra, hogy én most épp nem tudom őt feltétel nélkül szeretni, de attól, hogy ezt most nem érzem, az nem zárja ki, hogy egy óra múlva, egy perc múlva nem fogom. Mire lenne hát ehhez szükségem? Csendre? Nyugalomra? Mit kell érte tennem? Meg tudom ezt magamnak adni? Ha igen, mire van a gyereknek tőlem szüksége, valószínűleg? Hát az érzésre, hogy ha dühös vagyok, akkor is lehet engem szeretni, lehet nekem időt adni, hogy tudjam szabályozni az érzéseim, mert még pici vagyok és éretlen az idegrendszerem.

Nem kell minden pillanatban tökéletesen reagálni és mintaszülővé válni. Ilyen nyomás alá saját magunkat se helyezzük! Lehet kiborulni, lehet kiabálni, de mindig vissza kell térni ugyanahhoz a kérdéshez és aszerint viszonyulni a gyerekhez: nekem mire lett volna szükségem anyámtól, apámtól?