A kapcsolódás reménye

Így történt az is, hogy elmerülve a lányom buksijának puszilgatásába, a kis tenyere tapintása mellett sorra kerültem a pénztárnál. Előttem az a nő volt, akit a parkolóban már kiszúrtam, ugyanis óriási nagy szatyorral érkezett biciklivel a bolt elé, ott letette a nehéz terhet, összecsapódtak a sörös üvegek – a vékony, alig ötvenkilós nő mégis úgy kapta fel a táskát, mintha ennél sokkal többet is el kellene vinnie.

Szóval épp a kasszánál fizetek, és a fonott kosaramba igyekeztem visszapakolni azt a néhány hiányzó árucikket, amire szükség van otthon. A hölgy ott áll mellettem, és felajánlotta, hogy segít. Rögtön fel akartam venni vele a szemkontaktust, hogy megköszönjem, de ő máris el volt azzal foglalva, hogy már fogta is a joghurtokat és a fiamnak vásárolt zoknikat, és mondta, miközben rakta, hogy máskor tegyem nejlonba. Már nyitottam volna a szám, hogy elmagyarázzam, feleslegesen nem használok zacskót, a zokni amúgy is hamarosan mosásba kerül, de a nő már újra kommentelt: most a kicsinek szólt, hogy húha, biztos te eszed meg ezt a fincsi túrós desszertet. „Mennyi idős?” – folytatta is rögtön. „Nyolc hónapos” – vágtam rá. Próbáltam követni az eseményeket – ahogy az a furán zavart nő pakolászott körülöttünk, zavarba hozott, de közben inkább vicces volt az egész, mintsem ijesztő. Elköszöntünk, de az épület előtt még a biciklijénél elcsípett bennünket. Ott megtudakolta, szoptatom-e, mondta, az övé is ilyen volt, és két lánynevet mondott. Gondoltam, na ez az a pillanat, amikor véget ért a tehetetlen sodródás – megkérdeztem, az ő lányai mekkorák, közben elmondta: „A nagyobbik úgy szopott, hogy az oviban is ki kellett tépni a csöcsét a szájából”. Hát oké, na ezek azok a részletek, amelyekre az ember annyira nem kíváncsi, de sebaj, ha már, legalább egyet mosolygok. A másikról kiderült, azt nem tudta sokáig szoptatni, mert az apja túl sokat idegesítette. Felült a biciklire, visszanézett ránk, a lányom lábát megérinette, aztán azt mondta: „Ölég nagy már megint a hasam, nem tudom, nem lesz-e harmadik, úgyhogy lehet, hamarosan együtt tolhatjuk a babakocsit”. Elköszönt, zavaromban jó egészséget kívántam, és nem tudtam, mi zavart jobban: az elképzelés, hogy ezzel a nővel toljam a kocsit, vagy ez a nagy kitárulkozás! Az biztos, azzal sem tudok mit kezdeni, hogy egy kétgyermekes anya az utcán, egy bolti ismeretség után megosztja velem a lehetséges harmadik gyermek érkezésének hírét. Persze, ha a hasa nem más miatt növekszik!

Fura eset volt ez. Egyrészt mindig nagyon örülök, ha együttérző emberekkel találkozom, akik segítenek nekem, ha látják, a kicsivel vagyok, mert ez azt jelenti, feltűnik az életfeladatommal járó nehézség a külvilágnak. Másrészt tudatosítottam: hacsak valaki ennyire nem erélyes velem, szinte erőszakosan akar segíteni, általában elutasítom a segítséget. Mert ugye én megoldom, otthon is egy kézzel zsonglőrködöm, akár a konyhában is! Nehéz elfogadnom, hogy engem szolgáljanak ki, és elfogadni a kedvességet idegenektől kimondottan nehéz. Ettől a nőtársamtól a segítség olyan gyors, viharos jelenléttel társult, hogy alig eszméltem fel, és már el is tűnt. Mégis, innentől figyelni fogom őt, hol futok vele össze, hol látom újra, és titokban talán kukkolni is fogom a hasát, vajon ott-e a baba, valóban.

Eltelt néhány óra, és mérlegre helyezem a találkozásból levonható tanulságot. Vállat vonhatnék, jelentéktelennek tekinthetném azt, ami történt, igazából nincs is nagy jelentősége, ha nem azt nézem, hányszor találkozunk és érintkezünk idegenekkel. Ám ezek a néhány, akár túl személyesre kerekedett mondatok a kapcsolódás reményében hangzanak el. Ő, aki mondta, kérdezte, valami fontosat akart valakivel megosztani, és erre így talált módot, és valószínűleg nem beszélgetésre vágyott, csak ventilálásra, hogy a kétségeit letehesse, egy pillanatra, egy embertársra. S ha erre engem talált méltónak, ám legyen! Nem nagy teher ez. Hiszen csak bevárásoltam. 

Ennél több sok lenne, de pont ennyi még elhordozható. Az egyensúly a lényeg.