Hétköznap – ünnep után

Kokárda sifonba, ünnepi beszéd asztalfiába, majd jó lesz még jövőre is. A forradalmi emlékezések elzúgtak, most már csak a tavaszi, böjtök előtti szelek zúgnak, suhognak a temetők bokrai közt. Majd október hatodikán megint jön az istenadta nép emlékezni. Addig még sok az idő. Csak a gondolat, a forradalom gondolata üldögél még kicsit töprengve saját mibenlétén és jelentőségén néhány pillanatig. Mert olyan sokat emlegették, hát előbukkant a semmiből, s most látni szeretné, mit is hozott, merre is vitte a népet. Dolog van. Közzel, mással, nemzettel foglalatoskodni nincs mindig ideje mindenkinek. Közelebb a bugyelláris. Látja azt is, hogy nocsak, a forradalmat milyen szépen felparcellázták. Ami a miénk, a magyar nemzeté volt, az most egyszerre mindenkié és senkié. Párté és kormányé, ellenzéké és szélsőségeseké egyszerre. Még tiszta szerencse, hogy van elég emlékhely ünnepelni, így legalább nem verekszik össze senki a helyszíneken. Milyen jó ez az oszd meg és uralkodj, vagy mire jó ez az oszd meg és uralkodj? Ki kin és miért uralkodik? Hát, pecsenyehús a forradalom emléke, amin osztozni kell? Vagy rétes, miben hol van töltelék, hol nincs, aztán vitathatjuk, kinek mi jut? Szegény néhai forradalmár hősök, ha mindezt látnák, mire gondolnának! S mi van, ha látják?! Arcukat elfordítva elnéznek inkább másfelé? A holtak nem beszélnek, de életük tettei talán még kellene, hogy némi nyomot hagyjanak a felparcellázott forradalom ernyedt testén osztozkodóknak. Menjek-e hát ünnepelni, merjek-e hát ünnepelni? Kihez, kikhez is tartozom? Ki fogad be és ki küld el? Magyarnak lenni márciusban szívet melengető is lehetne. Sajna, megint volt szemet könnyeztető, arcot pírral elöntő megnyilvánulás. Kokárda sifonba, a koszorúkon levő szalagok szövegeit úgyis előbb-utóbb kimossa az idő, a jóérzésű magyar pedig lelkében ünnepel. Meg esetleg óvatosan tájékozódik, ha emlékhelyet kíván felkeresni, hogy ki is parcellázza fel éppen azon a helyszínen az Ünnepet.