Helycsinálók alkonya

Már-már megvalósulni látszott a Nagy-Szerbia álma, Milosevics és Seselj reguláris, főként pedig szabadcsapatai szinte ellenállás nélkül törtek előre, s volt egy olyan pillanat, amikor a boszniai terület felén lényegében önálló Szerb Köztársaság jöhetett volna létre (a Belgrádhoz való későbbi csatlakozás szándékával), Horvátországban pedig tálcán kínálták a szerbeknek a legmagasabb fokú (például saját rendőrséggel rendelkező) autonómiát.

A lassan feleszmélő nemzetközi közösség révén aztán a hadiszerencse már változott, az elszalasztott esély pedig nem tért vissza. Még később: Szerbia elveszítette háborúit, Horvátországból és Boszniából pedig mintegy négyszázezer szerb menekült érkezett Kis-Jugoszláviába, ennek közel fele a Vajdaságba.

A teherautókon, gépkocsikon, szekereken menetoszlopban átvergődőknek házat, földet ígértek. A katonai behívók idején éppen ezért „előnyben” részesültek a kisebbségek – ennek nyomán nagyjából tízezer vajdasági magyar költözött kényszerűen külföldre. De megfenyegettek másokat is a csetnikvajda hívei, különösen az ott élő horvátokat. Mindezek ellenére csak kevés hely szabadult fel, s a vagyonukat odahagyó beköltözők többsége azzal szembesült, hogy az „ígéret földjén” fedél nélkül maradnak. Volt ugyan egy halovány ötlet, miszerint a szerb menekülteket Koszovóba telepítenék, ellensúlyozandó az ottani albán többséget, az érkezők azonban nem hajlottak erre a csöbörből vödörbe elképzelésre. ĺgy aztán több településen külön lakónegyedeket építettek részükre, meg maguk is megpróbálták erőszakosan elzavarni a helybéli kisebbségi lakosságot. Helyzetük ma is ideiglenes, visszatelepítésük akadozik, rendkívül körülményes, vérmérsékletük és szokásaik révén pedig alig képesek beépülni az itt talált társadalmi közösségbe.

Néhány éven át aztán lappangani látszott ez a feszültség, hogy az utóbbi fél esztendőben ismét elemi erővel törjön a felszínre. Ez mindenképpen egybeesik Kostunica miniszterelnökké választásával, méginkább Tomiszlav Nikolics elnökjelölt kampányai kapcsán a radikalizmus felerősödésével. A kisebbségeket folyamatosan és módszeresen bántalmazták, a rendőrség pedig cselekvésképtelen maradt. A sértettek rendre tájékoztatták az állami vezetést a fejleményekről, de ennek sem volt foganatja. Aztán már a külföld is felfigyelt az eseményekre, és sorjáztak a figyelmeztetések: dokumentáció az Európai Parlament részére, a magyar külügy intervenciói, Tom Lantos amerikai képviselő Kostunicához intézett levele, az amerikai magyar lobbi tevékenysége, stb. Az igazi, nagyon várt fordulatot azonban mindenképpen Borisz Tadics elnöki beiktatása jelentheti. Tadics az ünnepségen jelen lévő Kovács László magyar külügyminiszternek határozott ígéretet tett a kisebbségek elleni incidensek megakadályozására, s hasonlóképpen nyilatkozott Kostunica kormányfő, valamint Vuk Draskovics külügyminiszter is, aki egyébként a szerb politikusok közül elsőként ítélte el a vajdasági atrocitásokat. Szerbia ismét Európa felé tart, egyszersmind javítani kívánja kapcsolatait szomszédaival, ehhez pedig már szükségtelen a szégyenfolt. A vajdasági magyarság számára ez most komoly remény és esély.

Mindenképpen ezzel magyarázható a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) gesztusa is, miszerint Bunyik Zoltán alelnök szeptemberre halasztotta amerikai útját, amelyen a vajdasági eseteket tárja fel a kongresszusnak. Ez a bizalom és a biztosíték jele az egyik fél részéről. Most már az következne, hogy a másik fél is lépjen.