Hedvig – sokadszor

 

Mégis minden alkalommal, amikor az állami szerv nem képes fölfogni, mit is okoz tevékenységével, kutya kötelességünk rámutatni: amit Hedviggel művelnek bűnvádi eljárás címén, annak semmi, de valóban semmi köze az igazságszolgáltatáshoz. Hét évvel az után, hogy Hedviget megverték (a rendőrség szerint „önmegverést követett el”), már csak akkor szabadna bárminemű eljárást folytatni, ha Žák-Malina Hedvig kimondottan ragaszkodna ahhoz, hogy bűnvádi eljárásban tisztázza magát. Ha ő nem ragaszkodik ehhez, akkor a további eljárás lefolytatása nem méltányos, nem célravezető. Árt a szlovák jogrendnek, a lakosság jogtudatának, a bűnüldöző szervek imázsának, Szlovákia jó hírnevének. És árt egy magánembernek, aki – legalábbis a rendelkezésre álló, bőséges, nyilvános információk szerint – úgy került a szlovák hatóságok adatbázisába, mint Pilátus a krédóba. Hogy miért? Az még csak hagyján, hogy a rendőrség nem képes minden pofont kivizsgálni, súlyosabb ügyek is hevernek megoldatlanul az ügyészek asztalán (hogy csak a meggyilkolt Daniel Tupý esetét említsük). De hogy 2006-ban, néhány nappal az eset után a rendőrfőkapitány és a belügyminiszter olyan sajtótájékoztatót tart egy szokványos bűnügyben, mintha minimum az albán maffia főnökét kapták volna el húsztonnás kokainszállítmánnyal, már gyanút ébreszt. Az ellenvád – mely szerint Malina Hedvig hazudik és sima provokatőr – akkor lett volna érdekes, ha a nyomozás első napjaiban legalább egy hajszálnyi bizonyíték, vizsgálati eredmény lett volna. Mindez nem történt meg, csak piszkosul keményfejűen és sikertelenül próbálja a rendőri és ügyészi – tehát állami – hatalom bebizonyítani, hogy Hedvig egy megátalkodott bűnöző. Az egész történet alapkérdése, hogy mi a fenét követ ezzel a hatalom. Ha Malina Hedvig valamely (urambocsá’, a magyar) titkosszolgálat beszervezett ügynöke lett volna, sikeresen leállították. Ha megverte volna önmagát és így akart volna kibújni valamely vizsgája alól, akkor már rég megvan a diplomája. Ha ártani akart volna Szlovákiának, akkor egy nyomozás leállítása és a nagyvonalú gesztus (Rudolf Chmel bocsánatkérése) felülírta a célt. Ha holnap beigazolódik – csak tudnánk, hogyan –, hogy Hedvig valóban hazudott, azzal sem nyerne semmit az ország, a bűnüldözők, a politika. Senki. Mert mostanra a hét évvel ezelőtti hihetetlen még kevésbé hihető, a pszichológiai és pszichiátriai bizonyítékhajhászás és a közben elkövetett szakértői baklövések (lásd: Labaš docens) teljesen hiteltelenné tették az érdekelt állami szerveket. Amelyeknek egyébként volna miben nyomozniuk. Garmadával voltak olyan törvénytelenségek, amelyek sorsokba, emberéletekbe kerültek, ahol vagyon és élet nem volt szent, s amelyek miatt az emberek igazságérzete és bizalma a bűnüldözésben a fagypontra került. Cinikus jogász haverok mondják: a jog és az igazság nem ugyanaz. A szociálpszichológia viszont kegyetlenül figyelmeztet: ha a jog és a társadalom igazságérzete nagyon eltávolodik egymástól, forradalmak jönnek. Véresek. És senki nem tudja előre megállapítani, mikor éri el a tömegérzés azt a bizonyos kritikus pontot, amely után legalább két napig az erőszak uralja az utcát. Az ellenzéknek – ha másért nem, legalább ezért – illene legalább a hangját fölemelnie. S ha semmi más nem ösztökéli erre, akkor legalább az, hogy a jelenlegi lépésekkel a két évvel ezelőtti kormányzatból is hülyét csinálnak.