Hedvig

Kétségtelen, hogy mind a mai napig felmerülnek kétségek, úgy játszódott-e le Malina Hedvig megtámadása, ahogyan elmesélte, vagy teljesen másként történt. Ezer százalékra csak ő tudja, senki más. Nincs okunk arra, hogy kételkedjünk a szavaiban, de mindenkinek jogában áll, hogy ne higgyen neki. Nem ez a gond. Azonban súlyos probléma, ahogyan az állami szervek viszonyultak a kérdéshez. Kétséget kizáróan hibáztak.

Amikor öt évvel ezelőtt az STV Riporterek című műsorának forgatókönyvét írtam erről az ügyről, nyomozati anyagok tucatjait olvastam el. De ma sem változtatnám meg annak a szövegnek egyetlen szavát sem, amelyet Eugen Korda felolvasott a riportban. Ugyanis csak összehasonlítottam Róbert Kaliňák szavait, amelyeket a vizsgálati anyagra hivatkozva mondott azokkal, amelyek a vizsgálati anyagban voltak. Az elemzésből világosan kitűnt, hogy a miniszter bizonyos dolgokat megszépített, néha szabadjára engedte a fantáziáját, máskor kitalált ezt-azt. Például azok a tények, hogy Hedvig röviddel megtámadása előtt telefonált, hogy nem zároltatta a bankkártyáját, hogy megtalálták a nyálát, mindez és sok minden más nem szerepeltek a vizsgálati anyagban, mégis elhangzott a miniszter szájából.

Szlovákia úgy kért bocsánatot Hedvigtől, hogy ő cserébe visszavonja strasbourgi feljelentését, de nem kap kártérítést azért, amit az államtól elszenvedett. Állítólag ilyen a bírósági egyezség, s ha ez így van, kijelenthetjük, hogy az állam jól járt, mert ezt a pert biztosan elvesztette volna. Mást is elveszt, de a sérelemért fizet, viszont nem kér bocsánatot. Érthető, hogy Hedvig – aki ma már két gyermek anyja – végre békességet akar, a múlt eseményeit sutba akarja dobni, ezért állt rá a megegyezésre. Érthetetlen lenne azonban, ha ugyanez vezérelné az államot – nem lenne helyes, ha visszavonnák a Hedvig ellen hamis tanúzásért emelt vádat, s ha legalább nem igyekezne megbüntetni azokat, akik ebben az ügyben úgy jártak el, ahogyan a törvény értelmében nem tehették volna.
Juraj Hrabko