Hazatántorgunk

– Nincsen információm, csak érzelmeim vannak! – jelentette ki átszellemülten a minap egy szlovákiai magyar nemzeti radikális. A nemzeti radikalizmus egyébiránt általában a tizenötödik fehér fröccs után szokott volt előtörni józan állapotban alapvetően mimóza lelkéből. Ez az! Politológusok, szociológusok, lélek- és elmegyógyászok, konzervatív és liberális okostónik tömegével kutatják már évek óta, hogy viselt dolgai dacára, honnan és miért jön például össze folyamatosan Vladimír Mečiar egyharmados politikai támogatottsága Szlovákia biztos választói körében. Nem jellemző, hogy sikerült volna bármely társadalomtudománnyal foglalkozó szakembernek olyan egymondatos választ adni eme sarkalatos kérdésre, mint amilyen ösztönösen kibuggyant borgőzös emberünkből. Gyanítható azonban – a térségben zajló társadalmi történések jobbára ezt igazolják –, hogy Szlovákiában, sőt Közép-Európa-szerte sincsen semmilyen információja a lehetséges választók markáns hányadának. Megkockáztatható az is, hogy egyáltalán nem is igénylik itt az információkat, mi több, ösztönösen elzárkóznak előlük, lévén, érzelmeik által vezéreltek. Nemzeti ügyekben szinte abszolúte! Lásd például a magyarigazolványok körüli hacacárét mindkét térfélen. A szlovákiai magyarok túlnyomó része, még a nem jellemzően radikálisok is, elsősorban érzelmileg viszonyulnak magyar mivoltukhoz. (Éppen jelenleg magasztosul ennek külhonból sugalmazott szimbólumává a jelzett magyarigazolvány.) A szlovákok érzelmeibe pedig – mindenféle járulékos szimbólumok nélkül is – a magyarfóbia kódoltatott be. A paradoxon a kialakult helyzetben viszont az, hogy a szóban forgó érzelmeken, épp az általuk kibocsátott és vulgarizált információk által, a politikusok játszanak. Olyan húrokat pengetve – könnyelműen-e avagy sem, ezúttal is egyre megy –, hogy a saját malmukra hajtsák a vizet. Orbán Viktorék Magyarországon, a szlovákiai politikai elit pedig mindenestül, idehaza. Emberünk meg, holott kétségkívül otthon van, egyre kevésbé lesz magánál…

A szerző a Nap Kiadó igazgatója