Hazafelé

Az úton járók tudják, milyen érzés az, mikor a távolban kirajzolódó dombok vonalai már az otthont keretezik. Ilyenkor meg kell állni egy-egy pillanatra, megmerítkezni a január vakítóan élesen szikrázó fényeiben. Hol gyümölcsfát metszenek, hol éppen a szőlőt, hol disznótor vége felé tartva sürögnek az udvaron. Van, aki éppen keresztelőről tart hazafelé a templomból, van, ahol baráti társaságot várnak, s van, aki dolog után beül egy pofa sörre a kocsmába, megbeszélni ezt az elmúlt hetet, elemezni a múltat és jövőt. Ilyen társaságba cseppentem bele az Ipoly mentén, egy kedves kisközségben. Háttérzajnak televízió, sercenő szódásszifon, koccanó poharak, s vágható cigarettafüst, méregerős kávé igaz illata adja a méltó keretét egy beszélgetésnek a világ éppen aktuális állásáról. Ám nem csak napi gondok olvasóját morzsolgatják az emberek. Jópofa fogadás születik, nem is akármilyen téttel és témában. Aki hirtelenjében elmond egy verset csak úgy, fejből, annak kedve szerint lehet rendelni, a két kételkedő pedig köteles állni a rendelést egy egészen népes asztaltársaság számára. Már előre kajánul rajzolódó mosollyal várják a fogadás végét a hitetlenkedők, hogy a legdrágább italt rendelhessék. A kihívott fél egy sóhajnyi gondolkodás után Arany János Fülemüle című versét hibátlanul, mondhatni, egészen profi, de mégis kedves előadásban mondja el, természetesen a kihívók legnagyobb megrökönyödésére. A vers elhangzik, a hangsúlyok elhelyezésében, a trópusok melegében fürdő szöveg hatásában bármely középiskolai magyartanár nyugodtan elégedett lehetne. Pedig a versmondó már harmincon túl van, egyáltalán nem szakmája a versmondás, de még a szó se nagyon. Mezőgazdász a lelkes versmondó emberünk, akinek mégis fontos, hogy legyenek az életében más kapaszkodók, más értékek felé nyitó kapuk is a munkán, a mindennapi kérdéseken kívül is. A kávét felhörpintve megnyugodva indul hazafelé az ember. Mégse hiábavaló ez az élet! Mert ugyan a napi politika befolyásolja az életünket, de azért érdekes volna egy-egy ilyen helyen, de akár még komolyabb társaságban is feltenni a kérdést, ki volt éppen a miniszterelnök abban az országban, abban az időben, ahol és amikor Arany János Fülemüle című verse született. Bizony mondom, hirtelenjében nem vágja ki a választ akárki. Áldva a verstudó jóember által gerjesztett, élhető világot meghatározó hangulatot, az út is gyorsabban szalad el hazáig. Megtartja mégis az embert a szülőföldje, nyelve, a politika minden szemétsége ellenére is. Ebben rejtezik az egyszeri ember csodálatos túlélőképessége!