Hátra arc!

Nagy ebben az országban a sírás-rívás, fogak csikorgatása, kevés a pénz, drága a gyógyszer, az élelmiszer, a szolgáltatások; tengődnek az iskolák, az önkormányzatok, lépten-nyomon a korrupció polipja fojtogat... A sajtó ugyancsak koplalásra ítélt tollnokai is folyvást a szenvedő tömegek sirámait visszhangozzák. Akárha egy harmadik világbeli provincia ez itten, amelyben elnyűhetetlen, gonosz, vérszívó, kaján diktátorok hada sanyargatja a jobb sorsra érdemes halandót. Világos hát, ahol ilyen pokoli állapotok uralják a társadalmat, a közéletet, éppen ideje, hogy a paradicsom irányába orientálódjunk inkább. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben van megoldás is, csak mielőbb élni kellene a korszakalkotó lehetőségekkel. Rögvest rá kell bírni a kormányt, hogy testületileg mondjon le. Meg kell győzni a polgármestereket meg az önkormányzati képviselőket, az állami hivatalnokokat, hogy távozzanak ők is. Természetesen ugyanígy kellene eljárniuk a parlamenti képviselőknek is, ha tényleg jót akarnak minekünk. Mármost, ha minden istenverte bűnös odahagyja az általa nyilvánvalóan méltatlanul bitorolt hatalmat, új vezetők szükségesek. Viszont a legkevésbé sem holmi össznépi választások útján, hiszen az elmúlt évtized során kétségkívül bebizonyosodott, hogy ezúton egyáltalán nem lehet ötről hatra jutni. Hiszen mindahányszor csupa alkalmatlan gazembert delegáltunk a hatalomba. Abban bizakodva mindig, hogy a legkisebb rosszat jelentő alternatívát felvállalván, majdcsak elindul valahogy az ország rozzant, demokrácia által megtépázott szekere felfelé a lejtőn... Egy szó, mint száz, minálunk nem vált be a híres parlamentáris demokrácia. Ha ugyanis bevált volna, akkor nyilván még mindig csak két koronába kerülne a tej, a sör, a kenyér, a paripa meg a fegyver, mint a régi szép, múlt századi időkben... Tehát, hátra arc! Valahol biztosan aláírható még az az azonnali kormányváltást követelő szakszervezeti petíció, amely kiutat kínál, mutat, sőt, jelent a zsákutcából! A szakszervezetek irgalmas megváltói mellett itt vannak még a minden időben hadra fogható, jó öreg kommunisták, akik egyébként is többször megmondták a tutit, hogy ők a pokol tornácáról a paradicsomba vezetnének bennünket megint, ha hagynánk... Hagyjuk őket végre! Emeljük föl Saktor és Ševc elvtársakat a politika perifériájáról, és kész! Aztán meg Robert Fico, a jelenlegi ellenzék felkent vezére se akárki! Meg országalapító atyánk, a Mečiar Vlagyimír! Az agg és a maga módján kétségkívül bölcs, mi több, univerzális Schuster Rudi bácsiról nem is beszélve... Józan ésszel egyébként föl sem fogható, hogy ilyen értékes, nagyvonalú, frappáns, friss politikusi felhozatal, alternatíva mellett mi a fenét csináltunk eddig, miért is nem tettük le mostoha sorsunkat ahova kell, biztosabb kezekbe...? Szóval a tehetetlen sírás-rívás és a fogak csikorgatása helyett egykettőre neki lehet látni a régi-új paradicsomi állapotok megteremtésének. Az „alulról” induló és burjánzó reformok nyomán aztán, mintegy varázsütésre, dől majd a lé, ingyenes lesz megint a gyógyszer, bagóért lesz az élelmiszer; a szolgáltatások, az iskolák, az önkormányzatok megint virágzásnak indulnak, a korrupció polipja meg rossz emlékké foszlik nyomban. A sajtó meghurcolt, eleddig nyomorgó, tollnokai pedig bizonnyal elégtételt kapnak a mindenkor hálás köznéptől önként átvállalt mindennapi szenvedésekért. Remélhetőleg, hajszálra ugyanúgy, mint a demokrácia jogtipró, kegyetlen szellemi terrorját megelőző szocializmus aranykorában...