Három a tarsolyomból

Csapzottan Václav Havelnál

Éppen három évtizede délelőtt tizenegyre kaptam időpontot, hogy interjút készítsek az államfővel. Korán indultunk, de azért elfogadtam kolléganőnk invitálását, aki velünk tartott Prágába, és jófajta kisüstivel igyekezett felébreszteni a szerkesztőségben. A második kupicától kissé elkábulva a fogason hagytam a télikabátom, és erre csak jóval később, egy cseh pihenőhelyen jöttem rá. Fogvacogtató hideg volt a Hradzsinnál, öltönyben, hóviharban caplattam végig a várudvaron, az őrök elképedve néztek. Aztán felhívták az elnök titkárságát, ezzel a szöveggel: „Itt egy nyárból érkezett újságíró, Havel úrhoz menne”. Kisvártatva megjelent Hunčík Péter, az államfő tanácsadója volt akkor, s nagyot kacagott, miután elmondtam, mi történt. Csapzott hajjal, átázott öltönyben kísért be Havel fogadóhelyiségébe, zavartam kértem tőle elnézést az öltözékem miatt. Mire ő legyintett: „Semmi gond. Nyugodtan kérdezzen”.

Hajnali történelem

Az sem tegnap volt, amikor Vladimír Špidla cseh kormányfőhöz készültem interjúra. „Hajnali hatkor fogadja önöket. Ne csodálkozzék, ő ezt az időpontot szabja meg az újságíróknak” – tájékoztatott a szóvivő. Fotós kollégámmal már öt előtt odaértünk a Straka Akadémia, vagyis a kormányhivatal elé. Gondoltuk, még sétálunk egyet, ekkor igazoltatott bennünket két rendőr. „Slováci?” – nézett rám az okmányt silabizálva egyikük. „Ne, jsme Maďaři ze Slovenska” – válaszoltam. Mire a társa felkapta a fejét: „Én kicsit beszélni magyar! Az apám tanított meg, a második világháború után jött fiatalon Csehországba”. „Biztosan deportálták őt is” – közöltem. „Deportálták? Az meg mi?” „Erőszakkal hurcolták el a szülőföldjéről. Mert magyar volt.” A rendőr elgondolkozva mormogta: „Nekem erről sosem beszélt. Csak főleg karácsony táján sóhajtozva emlegetett valamilyen Kéméndet, ha jól mondom, Főleg azután, hogy anyám meghalt”. A rendőrök elbattyogtak, nekem meg Örkény egypercese jutott  eszembe, a címe: „Mikor ér véget a háború?”

Traktor a ködben

Évekkel ezelőtt Zalabai Zsigmonddal autóztunk egy komáromi bemutató és szolid bankett után hazafelé. Örsújfalu határában szinte áthatolhatatlan novemberi köd telepedett az útra. Már vissza akartam fordulni, amikor két pislákoló stoplámpa tűnt fel előttünk. „Megyünk utána, remélem, legalább Nagymegyerig, vagy még tovább” – mondtam Zsiga barátomnak. Így araszoltunk egy ideig, amikor az előttünk pöfögő jármű leállt. Kisvártatva kiderült, hogy a nemesócsai szövetkezet udvarán vagyunk, a traktoros mélyszántás után jött vissza. Bemutatkoztunk, jót nevetett, amikor megtudta, hogy kerültünk ide és meghívott a házába. Felkeltette a feleségét, hogy főzzön a rezsón kotyogós kávét. Amíg szürcsölgettük a forró italt, Zsigából előbújt a néptanító: „Na, bátyám, milyen szép magyar népdalt ismer?” – nézett alkalmi ismerősünkre. A házigazda lehúzott vagy két pohár bort, Zsigát is megkínálta, aztán ismert magyar nótákat kezdett dúdolni. „Szép, szép, de ezek nem népdalok. Megtanítom egy valódi betyárnótára” – és rázendített. „Látod, milyen ködös idő, látod, hogy esik az eső?” Aztán virradatig hárman dalolgattunk, ködről, fáradtságról megfeledkezve. Csakis népdalokat, melyeket a traktoros is egyre bátrabban dúdolt.