Kínos percekből megszépült emlékek

Ázottan Václav Havelnál

Hunčík Péter a rendszerváltás után nem sokkal Václav Havel egyik tanácsadója lett. Neki köszönhetően interjút készíthettem az akkor még létező Csehszlovákia államfőjével. Január elején, délre kaptam időpontot, ezért hajnalban indultunk útnak. Erős havazást jeleztek a meteorológusok, amelynek azonban nyoma sem volt.

Megálltunk még egy kávéra egyik kolléganőmnél, aki hivatalos ügyben velünk tartott Prágába. Felhörpintettünk egy kupica barackot is, ami feldobta álmos hangulatomat. Alighanem ezért nem vettem észre, hogy a télikabátomat a kolléganőm lakásában hagytam, amire én csak sokak kedvenc pihenőhelyén, a Devět křížů motorest előtt döbbentem rá. Egészen a fővárosig dühöngtem a figyelmetlenségem miatt, s abban bizakodtam, hogy a zimankós időben nem kell sokat gyalogolnom a Hradzsin udvarán.

Prágába nagy hóviharban érkeztünk, a várőrség két tagja gyanakodva nézett lenge öltözetemre, valamilyen csodabogárnak tarthattak, habár szerepeltem az elnökhöz aznap érkező újságírók hivatalos listáján. Csodálkozott Péter is, amikor meglátott, de nem maradt időnk valamilyen pótmegoldást találni. A hóviharban együtt caplattunk a várudvaron. Mire az államfő irodájába érkeztünk, hóembernek nézhettem ki, aztán a helyiségben meg átázott egérnek éreztem magam. Zavartan törölgettem a hajamat meg a zakómat, amikor megjelent a köztársasági elnök. Makogva mondtam el neki, mi történt. Máig emlékszem a válaszára: „Uram, megértem én ennél sokkal különb helyzeteket is, ne szabadkozzon, inkább kérdezzen, hiszen interjúra jött, ugyebár?!”

Malőr Mikuláš Dzurindánál

Még a 2012. márciusi parlamenti választás előtt a Népszabadság szlovákiai és csehországi tudósítójaként iparkodtam interjúra bírni a szlovák kormányfőt, ami a sok hasonló kérelem miatt nem volt egyszerű. Február elején Martin Lengyel szóvivő hívott fel: „Ha fél órán belül ideérsz, beszélhetsz a miniszterelnökkel. Váratlanul megváltozott a programja, akadt egyórányi ideje rád” – közölte. Villámgyorsan magamhoz kaptam a magnómat, autóba vágtam magam, és repesztettem somorjai lakásomból a pozsonyi kormányhivatalba. Időben odaértem, bekapcsoltam a magnómat és a kérdéseimre összpontosítottam. Egy órával később diadalittasan hívtam Nagy Csaba rovatvezetőt. „Gratulálok, este hétig küldd az anyagot, nyitva hagyunk neki egy teljes oldalt” – hangzott a válasz.

Odahaza gyorsan lelohadt a jókedvem. Ugyanis a magnóm egyetlen percet sem rögzített a beszélgetésből, mert kinyiffantak az elemei, amit a nagy sietségben nem vettem észre. Időszűkében nem volt más választásom, mint emlékezetből megírni az interjút, amelynek készítése közben nem jegyzeteltem. Feszült percek következtek, éreztem, hogy magasra szökött a vérnyomásom, de most nem törődhettem ilyesmivel. Hat óra körül küldtem interneten Pestre a szöveget. Hét fele csörgött a mobilom. „Olyan jó az interjú, hogy a címlapon indítjuk!” – tájékoztatott Tamás Ervin főszerkesztő-helyettes. Válasz helyett nagyot sóhajtottam, aztán lehúztam egy nagy pohár vörösbort.

A főherceg

Bő tíz éve Karel Schwarzenberghez szerettem volna bejutni, aki akkor államfőjelöltként kampányolt. A Brünnhöz közeli Velká Bítešben találkozhattam vele. A vendéglő tulajdonosa a különszobába vezetett, ahol a neves cseh politikus az asztalra dőlve szundikált, mellette üres söröskorsó. A kísérőm ijedten kérdezte: „Rosszul érzi magát, herceg úr?”

Mire a megszólított kinyitotta a szemét, és ezt dünnyögte: „Főherceg vagyok, te ökör!” Aztán kiegyenesedett, és felém fordult: „Üdvözlöm, mondja a kérdéseit!” Legutoljára arról érdeklődtem, tartja-e a kapcsolatot magyarországi rokonaival. „Nagyon szeretném még egyszer közös asztalhoz ültetni őket. Csakhogy néhányan közülük Fidesz-pártiak, mások meg Gyurcsány hívei. Az istennek sem hajlandóak szóba állni egymással!” – tárta szét a karját.

Hajnali történelem

Különleges munkarendje volt Vladimír Špidla egykori cseh miniszterelnöknek. Ha csak tehette, hajnali fél öttől kocogott, és általában hattól nyolcig állt az újságírók rendelkezésére. Én is ilyen korai időpontban készültem hozzá. Fotósunkkal jó korán indultunk a szállodából, ahonnan néhány perc alatt a kormányhivatal elé értünk. Alig múlt öt óra, ezért sétáltunk egyet.

Gyanúsak lehettünk az ott járőröző rendőröknek, mert igazoltattak. Egyikük a személyimet forgatva megszólalt: „Jižní Slovensko? Én kicsit tudni magyar!” Aztán elmondta, hogy a nagyapja Párkány környékéről jött réges-régen Csehországba. „Biztosan kitelepítették” – mondtam neki. „Nem tudom, mert ő ezt sosem mondta, mi meg az iskolában azt tanultuk, hogy a Szudétákra érkeztek dolgozni a németek helyett” – felelte zavartan, és nyújtotta a kezét.