Szlovákiai magyar pár sorsa is szerepel a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításában

A Magyar Menyasszony elnevezésű kiállítás „több száz ismert és ismeretlen nő történetét“ eleveníti fel különféle tárgyak segítségével, nem feledvén a női szerepek, valamint a párkapcsolathoz fűződő viszony változását sem. Impresszív, gyakorlatilag az elmúlt 500 évből származó tárgy- és történetgyűjteménnyel köti le a látogatók figyelmét. Habsburg Mária királyné 16. századi ruhájától kezdve a néhány éve kötött házasságok bemutatásáig több tucat történet elevenedik meg a bemutatótermekben. Emellett a menyasszonyi ruhákból is láthatunk egy bő válogatást – köztük egy martosi viseletet a komáromi Duna Menti Múzeum jóvoltából. Ezenkívül még egy sor további, a házasságkötéshez kapcsolódó tárgy mellett is elidőzhetünk.

A martosi viselet mellett több olyan nő, ill. házaspár története is megelevenedik a teremben, amelyek az egykori Felső-Magyarország területéhez kötődnek. Azonban ami a (cseh)szlovákiai magyarság elmúlt bő 100 évét illeti, egyfajta hiánypótlásra is szükség volt. 

Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, a kiállítás összeállítása előtt figyelt fel arra a hirdetésre, amely segítségével a tárlatba beépíthető női történeteket és tárgyakat kerestek. Lapunknak elmondta, azzal szólította meg az ötletgazda és kurátor Simonovics Ildikó divattörténészt, hogy saját kutatásai alapján a „deportált” menyasszonyok témáját ajánlaná fel a kiállítás részére.

Végül a perbetei Kalocsai Erzsébet (1927–2009) és a martosi Jóba Zoltán (1922–1965) történetére esett a kurátor választása, ugyanis az ő szerelmükről és kapcsolatukról maradt fenn a legtöbb tárgyi emlék és történet. Házasságkötésük nem mindennapi körülmények között zajlott, amelyet először maga a háború hátráltatott. A vőlegény a keleti fronton esett hadifogságba, s amikor onnan 1948-ban hazatért, már nem találta otthon a menyasszonyát. Kalocsai Erzsébetet és családját a csehszlovák–német határ mellé deportálták még 1947-ben. A vőlegény azonban megkereste őt, s egy Prágában működő református magyar lelkész segítségével még Csehországban egybe is keltek. Ezt követően még a jogfosztottság eltörlése előtt „illegálisan” szöktek haza.

Az ő történetüket egy vőfélykönyv egészíti ki, amelyből egy-egy passzust meg is lehet hallgatni egy magyarországi színész előadásában. „A vőfélykönyv a nagymamám fotói közül került elő. A perbetei Uzsák Elek, aki lejegyezte, ottmaradt a második világháborúban. Nem jött vissza, s nem tudni, hogy mi történt vele, viszont még a háború előtt rengeteg perbetei esküvőn volt vőfély. Nagy családból származott, sok testvér volt, s ezért számos helyre hívták ezt az Eleket. 

Aztán a család és az utcabeliek az utána maradt vőfélykönyvből készültek fel a saját esküvőikre, majd a belőle készített átiratokat ide-oda küldözgették. Tudjuk, hogy ilyen példányokat kaptak a deportáltak is, akik postai küldeményként jutottak hozzájuk” 

– magyarázta Tóth Erzsébet Fanni, miért is fontos eleme a kiállításnak ez a tárgyi emlék.

A Magyar Menyasszonyhoz készített tanulmányban két másik szerelmi történetet is leírt – ám ezek nem kerültek be a kiállításba. Az egyik egy perbetei-udvardi római katolikus pártól szól, akik deportáltakként ismerkedtek meg kint Csehországban – s ott is kötöttek házasságot. 

„A mulatságból a nagy falusi lakodalmak minden szereplője hiányzott. A szomszéd kistelepüléseken élő deportáltak vették át a keresztanya, a sógor és az unokatestvérek helyét. Tudtak egymásról a magyar családok abban a kiszolgáltatott helyzetben, s lefőzték, lesütötték a receptek alapján a lakodalmi menüt. Kürtről pedig kiutaztak hozzájuk a cigánymuzsikusok” 

– összegzi Tóth Erzsébet Fanni a házasságkötés nem mindennapi történetét. Ez szerinte jól mutatja, milyen az, „amikor emlékszel, hogy hogyan kéne ünnepelni”, de ez mégsem lehetséges a körülmények miatt, amikor a rítus számos lényeges alkotóeleme és szereplője hiányzik. Ilyenkor sajátos, „helyettesítő” megoldásokkal, többek között zenével és ízekkel lehet felidézni az eredeti otthoni közeget.