Hányadik „utolsó esély”?

Ha az ember nagyon cinikus akarna lenni, utánanézne és megszámolná, hányadik „utolsó felszólítással” és hányadik „utolsó eséllyel” kell Iránnak megküzdenie. Az alapprobléma az, hogy Teheránnak komoly nukleáris programja van, amelyet nagyrészt orosz segítséggel fejleszt tovább – Moszkvának ez jó üzlet, Teheránnak pedig minden vágya, hogy atomfegyverhez jusson. Természetesen meg kell jegyezni, az irániak minden adandó alkalommal hangsúlyozzák: programjuk csakis békés célú, és semmi esetre sem irányul nukleáris fegyverek előállítására. Különben is, ez azért sem lehetséges – mondják az iráni vezetők –, mert az atomfegyverek ellentétesek az iszlám alapelveivel. Persze, az európai ember kissé szkeptikus – különösen a kelet-európai polgár, akinek országa már az iráni rakéták hatótávolságába esik, ezért joggal pesszimista. Szkepticizmusunk csak nő, hiszen mindannak ellenére, hogy az irániak azt mondják, az atomfegyver ellentétes az iszlám alapelveivel, 1998-ban ez nem akadályozta meg az iszlám Pakisztánt hogy nukleáris fegyverekkel robbantásokat hajtson végre.

De térjünk vissza a problémához. Az európai hatalmak próbálkozása kétségkívül szimpatikus – egyrészt azért, mert megpróbálnak valamit tenni, hiszen a veszélyt ők is érzékelik, másrészt pedig megpróbálnak alternatív megoldásokat nyújtani az amerikai hozzáállással szemben. A kérdés ismét csak a hatékonyság. Sajnos, ebben az esetben nem elegendő, hogy próbálnak valamit tenni: csak az eredmények számítanak. Ha ugyanis nem sikerül megakadályozni, hogy Irán atomfegyverhez jusson, néhány év múlva egész Európa kényes helyzetbe kerül. Az atomrobbanófejekkel felszerelt iráni Sahab rakéták képesek lesznek elérni Európa szinte bármely pontját, ami – megfelelő védekezés, értsd rakétavédelmi rendszer – híján egy esetleges iráni zsarolás túszává teheti az egész öreg kontinenst.

Képzeljünk el egy fiktív helyzetet: Irán, mondjuk, 2012-ben lerohan és elfoglal egy olyan Perzsa-öböl menti államot, amely fontos a világ és Európa energiahordozó-ellátása szempontjából. Válasszuk ki Bahreint – a szigetországot Irán amúgy is saját területének tekinti. Az egész Perzsa-öböl destabilizálódik, veszélybe kerül Európa energiahordozó-ellátása – ezen a ponton ne az „olajlobbira” gondoljunk, hanem arra, hogy kőolaj nélkül gyakorlatilag megbénul a fejlett ipari világ gazdasága. Az európaiak természetesen nem tehetnek mást, mint hogy megvédik alapvető érdekeiket és gazdaságukat: az addig már minden bizonnyal létrejövő közös európai gyorsreagálású haderőt küldik a térségbe, közösen az amerikai erőkkel, hogy visszaállítsák a status quót. Csakhogy az irániak megfenyegetik az európai hatalmakat: ha beavatkoznak, csapást mérhetnek európai célpontokra. Márpedig mivel ehhez minden eszközük meglesz – ballisztikus rakéta és atomfegyver –, a zsarolással felérő fenyegetést komolyan kell venni. Mit tehet Európa? Mivel úgy döntött, nem vesz részt az amerikaiak által fejlesztett globális rakétavédelmi rendszer kiépítésében, nem képes elhárítani egy esetleges csapást: kapitulál.

Lehetetlen egy ilyen forgatókönyv? Nem, hiszen minden feltétel adott: Iránnak hamarosan képes lesz egy ilyen stratégia kivitelezésére, az olajfüggőség is adott, csakúgy, mit a közel-keleti instabilitás. Nyilvánvaló azonban, hogy az európai hatalmak minden igyekezete ellenére az általuk választott stratégia – az állandó tárgyalás és diplomáciai nyomásgyakorlás – nem vezet áttörő eredményre. Nem eshetünk azonban a másik végletbe sem, és nem hihetünk abban, hogy Irán problémája olyan módon megoldható, mint Iraké. Az amerikai haderő jelenleg éppen eléggé le van kötve Irakban, mintsem hogy egy újabb nagyszabású hadműveletbe kezdene – ráadásul Irán komolyabb falat, minden szempontból, mint Irak volt.

Érdemes tehát folytatni a diplomáciai nyomásgyakorlást, és keményebb szankciók sem ártanának, de önmagában ez nem elég. Egyik megoldás – abban az esetben, ha eleve lemondunk arról a lehetőségről, hogy megakadályozzuk Irán atomfegyverhez jutását – hatékony védelmi rendszerek kiépítése. Erre irányul például a jelenleg fejlesztett amerikai globális rakétavédelmi rendszer, amelybe az európaiak is betársulhatnának. Egyébként hasonló útkeresésre már van példa: Izrael, amely valószínűleg a leginkább veszélyeztetett ország az iráni rakéták részéről, már hasonló védelmi rendszer kiépítésén fáradozik. Persze ez sem tökéletes megoldás, hiszen 100 százalékos védelem nincs, meg bizonyos európai körökben nem is igazán népszerű ez a terv. Többféle megoldást érdemes tehát összehangolni: az amerikaiak nem támaszkodhatnak csak a haderőre, mint ahogy az európaiak sem a diplomáciára.

A szerző külpolitikai elemző