Haldoklik a világ tüdeje

Az amazonasi esőerdő sorsa gyönyörű példája az emberiség jelenlegi domináns gazdasági rendszerének, az újliberális kapitalizmus romboló következményeinek. Amikor csak és kizárólag a nyereség a lényege mindennemű emberi tevékenységnek, végtelen növekedéssel kombinálva, akkor az életfeltételeket biztosító ökoszisztémákat is fel kell áldozni.

Ugyan Lula da Silva brazil elnök megválasztása óta 50%-kal lelassult az erdőirtás ahhoz képest, hogy milyen sebességgel vágták ki a fákat Jair Bolsonaro elnöksége alatt, még sincs oka sem a brazil lakosságnak, sem az emberiségnek örömre, mert még Lula da Silvának sincs arra elég ereje vagy akarata, hogy megállítsa az állattartással, szója- és pálmaolaj- termesztéssel, fosszilis energiahordozók kitermelésével és fakitermeléssel foglalkozó iparágak további terjeszkedését.

Az óriási területű erdőirtás, az egyre szárazabb hónapok által intenzívebb erdőtüzek és növekedő ipari aktivitás miatt az esőerdő már 2021- ben több CO2-t bocsátott ki a légkörbe, mint amennyit képes volt a légkörből elnyelni. A múlt évi aszály még közelebb hozta az esőerdőt ahhoz a fordulóponthoz, aminek eredményéül kikerül egyensúlyából, aminek katasztrofális következményei lesznek a globális éghajlatra. A legújabb projekt, ami veszélyezteti az esőerdő integritását, a BR-319-es autópálya újjáépítése. Ez az autópálya Manaus és Porto Velho városát kötötte össze. Az 1970-es években nyitották meg, majd rossz minősége és a hiányos karbantartás miatt 1988-ban le is zárták. Ennek ellenére az utat a mai napig illegális ipari tevékenységre használják.

Környezetvédők és más szakértők erősen tiltakoznak az autópálya felújítása ellen. Azzal érvelnek, hogy az út mentén található esőerdő még mindig viszonylag érintetlen, és az autópálya megnyitásával elindulna eme régió legális iparosítása, ami további erdőirtáshoz és a biodiverzitás elvesztéséhez fog vezetni.

A politikusok, lobbisták és ipari mágnások persze azzal érvelnek, hogy az autópálya gazdasági lehetőségeket biztosítana a helyi lakosságnak. De ezeknél az érveknél tudatosan elhallgatják, hogy a régióban több mint 60 indigén törzs találja otthonát, akik az iparosítás folyamatában egészen biztosan elvesztenék területeiket, földjeiket, otthonukat. Nem is beszélve a számtalan állatfajról és növényről, amelyek közül egy csomót még fel sem fedeztünk.

De sajnos ez a jellemzője a végtelen növekedésen és határtalan nyereségeken alapuló gazdasági rendszerünknek. Az, ami a brazil esőerdőkben történik, ugyanúgy megfigyelhető Kanadában és Amerikában, ahol a fosszilis cégek érdekeit védő bíróságok és rendőrség indigén népeket kergetnek el ősi otthonukból, akik a bolygót s annak életet adó javait, a természetet, erdőket és folyamokat akarják megvédeni a pusztítás elől. Hasonló sorsa van az esőerdőknek a világ minden táján.

És így lesz ez, amíg a fáknak csak akkor lesz értékük, ha kivágjuk őket, amíg az állatoknak csak akkor lesz értékük, ha levadásszuk és feldolgozzuk őket.

Az ökocídium, ahogy a környezetünk pusztítását nevezik, szerves része az újliberális kapitalizmusnak és a fogyasztói társadalomnak. Ha a végtelenségig növekedni akar egy cég, mindig újabb és újabb nyersanyaglelőhelyekre lesz szüksége, s a lelőhelyeken tartózkodó emberek és a természet csak zavaró tényezők, amelyek a részvényesi érték megteremtésének útjában állnak.

Haldoklik a világ tüdeje, pusztulnak az esőerdők. Ez egy része a klímakatasztrófa tragédiájának. Az ember tragédiájának.