Ha tudnék bazseválni

Tornalján ültek mögém a buszon, Pelsőcön pedig már le is szálltak, ám röpke fél óra alatt is bőséges információt nyújtottak számomra a Nyugat-Európában dolgozó utcai zenészek pénzkereseti lehetőségeit illetően. Megint hallgatóztam, csóválhatnák önök a fejüket teljes joggal, ha nem tudnák, hogy az ember a mögötte ülők beszélgetését akkor is hallja, ha nem akarja. Én pedig akartam, hiszen ízes palóc nyelven cseréltek tapasztalatot azok ketten, a két huszonéves, sötét bőrű utcai zenész. Egyikük gitáron játszik, másikuk hegedűn, és mindketten bejárták már az egész kontinenst. Csak arra kell ügyelni, hogy az ember időben visszaérjen, és jelentkezni tudjon a munkaügyi hivatalban. Két hét alatt azonban Münchenben mesés pénzeket lehet keresni, amiből nemcsak a három rajkónak futja téli cipőre, hanem még új szőnyeget is tudnak venni a nappaliba. A benzinköltség azonban sokkal nagyobb, mintha csak „ide”, Ausztriába, Salzburg környékére menne az ember. Most kezdődik az igazi bazseváló szezon, jön a Mikulás és a karácsony, ilyenkor a rendőrök is engedékenyebbek, nem kergetik el a bandát a közterekről. Ha pedig a zenekar ismerős kávéházban, vállalkozó kedvű, bátor tulajdonos meghívásának tesz eleget, egy hétvégén akár húszezret is kereshetnek fejenként. Vinni kell otthonról konzervet, kenyeret, vajat, és kész a havaj, higgyék el nekem. Ha tudnék bazseválni, egy percig se haboznék. Éjjelente az autóban aludnék, vagy ha empatikus tulajt fognék ki, a raktárban a földön. Mert a munkanélküli-segélyből csak éhezni lehet, mást aligha. Idehaza pedig nem fizetik meg a jó zenészt. A záporozó személy- és országnevekből ítélve csupán Tornalján legalább harmincan élnek EU-s utcai zenélésből. Ha úgy tetszik, országunk imázsát építik ők, miközben bebizonyítják, hogy a gömöri művészember a jég hátán is vígan megél. A pelsőci cipőpucolókról és a horkai kolduskommandóról nem is beszélve.