Ha politikusok rángatják a vécéláncot

Néhány napja ezeken a hasábokon a Nobel-díjas Günter Grass új regényéről, a Rákmenetről, pontosabban annak visszhangjáról írtam, hogy mennyire fontosnak tartja a német író a múlttal való őszinte és a mindenféle óvatoskodást mellőző szembenézést.

Nem tartozott szorosan a témához, tehát nem idéztem Grass figyelmeztetését, amely a múlt felidézésének veszélyeit jelzi, meglehetősen drasztikusan: „A történelem, legalábbis az, amelyet felkavartunk, egy vécéhez hasonlít. Lehúzzuk a vizet, aztán újra megrángatjuk a láncot, de a szar mégis visszajön...” Kivált akkor, ha a vécéláncot politikusok rángatják... Mostanában ugyanis sűrűn megteszik ezt. Kormány-fők, diplomaták szorgalmasan nyilatkoznak Eduard Benešről, illetve dekrétumairól, pontosabban szólván a száznegyven valahány közül hatról, vagy hétről, amely az egykori Csehszlovák Köztársaság német és magyar nemzetiségű állampolgáraira vonatkozott és megfosztotta ezeket a milliókat állampolgárságuktól, vagyonuktól, szülőföldjüktől és sokszor életüktől is. A németek, kivált, ha számítanak a valahai szudétanémetek szavazataira, az osztrák néppártiak, a magyarországiak közül is többen – a dekrétumok megsemmisítését követelik. A cseh politikai pártok mindegyike, a polgári demokraták, a szocdemek, a koalícióra lépett liberálisok és a kommunisták pedig egybehangzóan és egyértelműen közölték a Lidové noviny ankétján alig száz nappal a választások előtt, hogy programjukban nem szerepel a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata.

Ám – a jelek szerint – a bajorokat sem lehetett lázba hozni ezzel a felkavart történelemmel, bármennyire is erre épített a szudétanémet származású keresztényszocialista Edmund Stoiber, merthogy a mostani helyhatósági választásokon, éppen a bajor fővárosban, Münchenben azok a szociáldemokraták arattak fölényes győzelmet, akik ezzel a problémával nem foglalkoztak. Márpedig ezek a helyhatósági választások a parlamenti választások főpróbájának számítanak Némethonban. Ezért is tört ki a cseh–német vita Benešről, Stoiber ezért keménykedett Miloš Zemannal. Schröder kancellár látszólag távol tartotta magát ettől a historizálástól, de lemondta prágai látogatását. Ezzel egyszersmind lemondott szociáldemokrata társa, Zeman közvetett támogatásáról, amely nem maradt el Schröder részéről például, a magyar szocialisták esetében.

Úgy tetszik, tehát, hogy a politikusok visszanyúlása a múltba, vagy mondhatnám úgy is: keserves bolyongásuk a történelem rengetegében nem igazán érdekli azokat, akiknek a nevében előásták a Benešről elnevezett csatabárdot. A komoly történészek, magától értetődően, nem szeretnék tudományukat a politika szolgálójává zülleszteni, tehát hallgatásuk azt is jelzi: Beneš személyisége, politikai életműve nem ítélhető meg kizárólag dekrétumai alapján, illetve maximálisan figyelembeveendők a korábbi történelmi események: 1938-tól, Münchentől 1945-ig, Potsdamig.

Úgy tetszik, nem felesleges a tavalyi év legnagyobb cseh irodalmi sikerének, az European szerzőjének, Patrik Ouředníknak a szavait idézni: „Némely emberek azt mondották, hogy a koncentrációs táborokat a bolsevikok találták ki 1918-ban, hogy siettessék a forradalom győ-zelmét, de egy filozófus talán azt állította, hogy a koncentrációs táborok az angolok találmányai voltak a búr háború idejéből, hogy hatékonyabban terjesszék a civilizációt...” Ouředník a történelmi tények relativitásáról ír. Ezt az író könnyedén megteheti. Mi több: kötelesége is megtenni, hogy a különböző megközelítések, értelmezések lehetőségeiről szóljon.

Ha Grass szól a németek kitelepítéséről, akkor az emberi emlékezet jogán cselekszik. Nem ítélkezik, hanem ábrázol: ez volt, ez is történt. Ha a politikus, például Stoiber, vagy Schüssel osztrák kancellár, netán Jörg Haider beszél a szudétanémet tragédiáról, akkor a történelmi esemény felidézésével szavazatokat toboroz. Grass a humánum közös felelősségét ébreszti (ugyanúgy, ahogyan Ouředník), tehát egyesíti olvasóit a közös felelősség vállalásában, anélkül, hogy tegnapi, tegnapelőtti ellenségképet teremtene. Ha ugyanezt a politikus teszi: ellenségképet teremt. Beneš ilyen vagy amolyan lépéseiért a mai cseheket teszi felelőssé. Pedig hát mi közük lehet nekik Benešhez? És ugyan miért kellene a mai magyaroknak felelnie Horthyért? A múltat tisztázzák a történészek. Az írók. Az emberek. A politikusok pedig ne Benešt emlegessék, hanem igyekezzenek elkerülni, hogy azt a bizonyos vécéláncot rángatva, meg ne ismételjék a múlt végzetes tévedéseit.