Gumibottal a vakokra

Esős, fázós őszi reggel a pozsonyi autóbusz-pályaudvaron. A bejáratnál álló két diáklány széles mosollyal próbálja megállásra bírni a zuhogó eső elől menekülő embertömeget. Húsz koronáért fehér pasztellceruzát és a hozzá tartozó röplapot kínálnak. A többség érdeklődve áll meg a lányoknál, akik a látáskárosult gyermekek számára szervezett gyűjtésben segítenek. Húszast szinte minden elhaladó dob a papírdobozba, sokan még a pasztellceruzát sem kérik el. Vannak azonban olyanok is, akik százassal lepik meg a lányokat. „Kérem a papírjaikat!” – hangzik az erélyes felszólítás, és a két lány összerezzenve fordul a hang felé. Hátuk mögött a pályaudvar biztonsági szolgálatának nagy darab, kék egyenruhás csendőre áll. Kezével kéjesen simogatja hosszú, fekete gumibotját, első látásra élvezi a hatalmát. „Van engedélyetek arra, hogy itt árusítsatok?” – teszi fel a kérdést, ha lehet még durvább hangon. Mivel a két lány semmilyen papírt nem tud felmutatni, azt ajánlja, gyorsan tűnjenek el, mert különben... A lányok azonban nem adják fel, megemberelik magukat, és tudatják a csendőrrel, hogy igenis joguk van itt árulni, és ha neki ez nem tetszik, akkor gumibottal kell elvernie őket onnan. A rend morcos őre erre látszólag nem számított. Zavarában előveszi a maroktelefonját, és a főnökkel egyeztet. Beszélgetés közben szemmel láthatóan zuhan a magabiztossága. Hosszas tanakodás után újra a két lány felé fordul. „Itt nem szabad senkinek sem árulnia semmit – morog rá a lányokra. – Ha akartok, itt maradhattok, de akkor át kell költöznötök oda.” Egy alig egy méterrel odébb álló oszlopra mutat, majd gyorsan továbbáll. A kávéautomata felé veszi az útját, közben azonban el kell mennie a kisportolt és aranyláncokkal teleaggatott valutaüzérek népes csoportja mellett, ők szinte minden utast leszólítanak. „Szevasz, csendőrkém, nincs valutád?” – kiált oda az egyik. Csendőrünk azonban nem reagál, lesütött szemmel és lehetőleg feltűnés nélkül próbál meg eltűnni a tömegben.