Gorbacsov, Jelcin és Putyin

Sokan úgy vélik, hogy a második világháborús szövetség új változata ez, hiszen akkor is nagyobb veszedelem ellen küzdöttek közösen olyan partnerek, akik egyébként minden egyéb, az emberiség és az emberség szempontjából elsőrendűen fontos kérdésekben szemben álltak egymással. Ez a régi szövetség kiállta a történelem próbáját.

Most azonban az a kérdés, hogy ez az új, egyelőre képletesen, lehetőségeiben létező szövetség hasznos lesz-e Putyin Oroszországa számára? Képletesen szólván: Bush tud-e, akar-e majd ugyancsak európai módon viselkedni? A kérdést nem én teszem fel, hanem Alekszandr Cipko, a ma legtekintélyesebb orosz politikai elemző, a moszkvai Rosszija hasábjain. (Talán nem érdektelen, hogy az előző rendben Cipko a legeslegfőbb szovjet pártiskola, a Társadalomtudományi Akadémia professzora volt, de ezt a tényt kiegészíteném azzal a másik adattal, hogy 1988-as személyes emlékeim szerint ő akkor is „eretnek” volt.)

Cipko arról értekezik, hogy Putyin mostani gesztusát megelőzte – kereken egy évtizeddel ezelőtt – az akkori amerikai vezetés és Mihail Gorbacsov alkuja, amelynek értelmében az utolsó szovjet első ember abban a reményben járult hozzá Németország újraegyesítéséhez, illetve az európai szovjet befolyási övezet feladásához, hogy ellentételként a Nyugat erőteljesen támogatja őt Oroszország gazdasági és politikai stabilitásának megteremtésében. ĺgéretek fölös számban akadtak, a valós támogatás azonban elmaradt. Most Putyin támogatta felételek nélkül Busht, de nagy probléma, hogy mi lesz ennek a gesztusnak a hozadéka Putyin számára? Aki azért korántsem ül olyan biztosan a székében, mint amennyire mutatni igyekezik.

Visszatérve a közelmúltra: a Nyugat nagyon gyorsan Gorbacsov legkeményebb ellenfelét, Borisz Jelcint kezdte el aktívan segíteni. „Mentségként” szolgálhat, hogy Gorbacsov addigra elveszítette hazai támogatását: amennyire népszerű volt külföldön, annyira népszerűtlen odahaza. (Ez a jelenség nem ismeretlen az orosz múltban. Az a nagy cár, I. Péter, aki – Puskin szavaival – „ablakot nyitot Európára”, ugyancsak európai rokonszenvvel dicsekedhetett, hazájában azonban még hűségesnek tartott szolgái is inkább „Antikrisztusnak” tartották.) És – mint tudható – a politika nem ismeri a hála fogalmát. Jelcin ugyan mindent megtett azért, hogy nyugati támogatóinak háláját és a hála kézzelfogható, bankokban felvehető jelét megszolgálja – erre csak személyesen, s főleg lányának maradt lehetősége, az országot viszont a teljes összeomlás szélére kormányozta. Ráadásul európai köznevetség tárgya lett iszákossága és családjának korrupciós ügyei miatt. Jelcin egyetlen okos lépése tíz év alatt az volt, hogy a szinte teljes ismeretlenségből előlépő Putyint tette meg utódjának.

Egyébként Putyin az első olyan államfő orosz földön, aki – megint csak európai módon – tiszteli elődjét. Nemrég a legmagasabb orosz érdemrenddel tüntette ki, noha az alkalom az oroszok többsége számára visszatetsző lehetett, ugyanis az aktus a Szovejtunió feloszlatásának tizedik évfordulója volt. Ez ugyanis Jelcin nevéhez fűződik, de az oroszok számára azért ez nem győzelem, hanem vereség és a birodalmi tudat az oroszok többségében változatlanul tovább él. Más kérdés, hogy a volt elnök, azaz Jelcin környezete (noha Putyin, fittyethányva a demokrácia és a jogállamiság elemi szabályaira, teljes büntetlenséget biztosított számukra korábbi gazemberségeikért) egyáltalán nem tiszteli Putyint. Jelcin újdonsült veje, Jumasev már egyenesen arról nyilatkozik, mégpedig nem másutt, mint a posztkommunista moszkvai Pravdában, hogy az elnök rendőrállamot akar berendezni. Ami talán még igaz is lehet, de Jumasevet és Jelcin lányát, akik dollármilliárdokat loptak, semmilyen veszély nem fenyegeti egyelőre. Mint ahogyan Putyin bátortalan kísérlete, hogy megfékezze az általános rablást – ugyancsak eredmények nélkül valók.

Putyinnak vitathatlanul tekintélye van külföldön. Ha úgy tér haza athéni hivatalos látogatásáról egy szép vasárnapi napon, hogy nem egyenesen Moszkva felé veszi az irányt, hanem – egy kis kerülővel – Berlinbe repül, hogy Gerhard Schröder kancellárral megvacsoráljon – az jelent valamit... Persze nem azt, hogy Putyinnak valamilyen szocdem hajlandóságai lennének. Ha egyébként nem tudnánk, hogy a volt hírszerző főtiszt moszkvai gyóntatóatyja a görögországi hivatalos vizitelés előtt arról nyilatkozott az Izvesztyijában, hogy Putyin hívő emberré lett, s pont a volt KGB-székház melletti templomot kedveli Moszkvában, az korábbról ismert, hogy nem szeret ideológiával foglalkozni, s kivált nem olyan bonyolult ügyekkel, mint a szociáldemokrácia. Schröder számára olyan kormányfő, akinek személyes barátságával bizonyíthatja Bushnak, hogy ugyan bízik az ő újkeletű barátságában is, de azért Berlinben ugyancsak otthon érzi magát. Ez sem rossz, de a barátság azért törékeny.

Ennek demonstrálására annál nagyobb szükség van, mivel Bush barátsága korántsem látszik olyan töretlennek. Felmondta a rakétakorlátozási szerződést, amelyet vagy harminc éve írtak alá Moszkvában. Ennek az orosz tábornokok ugyanúgy nem örültek, mint annak, hogy a volt Szovjetunió utódállamai közül például Üzbegisztánban amerikai katonák vannak, az üzbég és az orosz alkotmánytól teljesen függetlenül, Putyin tudtával és beleegyezésével. Putyin nagyon vonakodva elszánta magát arra, hogy rendet csinál a Kurszk atomtengeralattjáró tragédiája után a flottánál. Leváltott néhány admirálist. A szárazföldi tábornokok ebben ugyanúgy veszélyt szimatolnak, mint abban, hogy a honvédelmi miniszter Szergej Ivanov ugyan teljesen civilnek nem mondható (korábban KGB-ezredes volt, mint Putyin), de hivatásos katonának sem. A gazdasági helyzetről jobb nem beszélni. Még mindig a hiánygazdaság kényszereiről van szó, s a szabadrablás újkapitalista szabadosságai egyre jobban tiltakozásra késztetik a tömegeket. És ne feledjük, Gennyagyij Zjuganov kommunista pártja, amely a legszervezettebb politikai alakulat – a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető baloldali mozgalomnak. Ez egy erősen birodalmi álmokkal megvert nacionalista párt, amely tömegeit demagóg szociális ígéretekkel szerzi. Ez a Zjuganov leginkább Vladimír Mečiarhoz hasonlít. És nem támogatja Putyint a Grigorij Javlinszkij-vezette liberálisok kicsiny csoportja sem: ők azzal gyanúsítják az elnököt, hogy a látszatok gyártásának, Patyomkin-falvaknak nevezett orosz tradícióját folytatja. És hát mit csinál Gorbacsov? Megalapította az oroszországi szociáldemokrata pártot. Régen készülhetett erre. 1995-ben jelent meg Zdeněk Mlynář-zsal, egykori egyetemi évfolyamtársával közösen írott könyve. A reformisták nem szoktak boldogok lenni. Ebben is a szociáldemokrácia alternatívájáról értekeznek. Számomra rokonszenvesen. Csakhogy ennek a Gorbacsov-féle pártnak most annyi tagja lehet, mint a XIX. század végén ama másik orosz szociáldemokrata pártnak, amely majd mensevik és bolsevik csoportra oszlik. Szóval kevesen vannak, s célkitűzéseik között, természetesen, nem szerepel az októberi forradalom. Schröder szocdem pártelnök rokonszenvezik Gorbacsovval, de Schröder kancellár Putyinnal vacsorál.

Nekünk, közép-európaiaknak pedig nem ártana arra ügyelni, hogy Putyin és Oroszország problémái nem is olyan távoliak számunkra. Putyin ugyanis most egyszerűen levegőnek nézi a Németország és Belorusszia, illetve Ukrajna közötti térséget. A cseh és a lengyel politikával még van valamilyen kapcsolata, Kwasniewskivel jobb, Havellel rideg, de Magyarországgal roppant jeges a viszony. Viszont ha Putyin várakozásai nem teljesülnek be, s Gorbacsov sorsára jut – s ez nem zárható ki –, akkor ez a térség egyik legnagyobb gazdasági partnerét veszítheti el. Amire egy reménybeli európai uniós csatlakozás esetén még nagyobb szüklsége lehetne, mint bármikor. Az pedig egyetlen pillanatra sem kétséges, hogy akárki lesz Oroszországban a „cár”, a gazdasági kapcsolatok megjavításának előfeltétele a politikai viszonyok rendezés elesz.

Nehogy feledjem: Putyin most azt szeretné, ha az elnöki megbízatás idejét az eddigi öt évről hét esztendőre emelnék. Ebből a tényből is lehet bizonyos következtetéseket levonni.