Globális futótűz

Az ismét háborúvá terebélyesedő, de valójában nyugvópontra jutni évtizedek óta képtelen konfliktus azonban több ponton is átlépi saját kereteit, és beleszól más országok, sőt régiók belügyeibe, társadalmi kohéziójába is. Most két ilyen láncreakció-szerű jelenséggel szeretnék foglalkozni.

Az első ezek közül a Szíria és Irak egyes részein kikiáltott Iszlám Kalifátus kérdése. A Kalifátus jövője korántsem tisztázott – már csak amiatt sem, hogy maga a kikiáltott államforma meghaladja a megszokott nemzetállami kereteket, és minden muszlimtól engedelmességét vár el, miközben az ehhez a valláshoz tartozók elsöprő többsége erről hallani sem akar, Indonéziától Kataron át Marokkóig, vagy akár Los Angelestől Berlinig. Az izraeli–palesztin háború kiújulása azonban az új és önkinevezett kalifa malmára hajtja a vizet, ha mobilizáló hatással bír azon (már eleve) radikalizált muszlim fiatalok között, akik az izraeli hadsereg fellépését háborús bűncselekményként értelmezik. A Kalifátus új önkéntesek sorára számíthat a következő hetekben, és ez nagyban segíthet stabilizálni államkezdeményük politikai és katonai erejét mind ellenfeleikkel, mind iszlamista riválisaikkal és szövetségeseikkel szemben.

A második láncreakció Nyugat-Európa nagyvárosainak utcáin indult be, ahol több helyen is nagy létszámú tüntetés zajlott Izrael katonai lépései ellen. Eddig még rendben is lenne, de a tüntetések több alkalommal (Párizsban, Berlinben és másutt is) agresszív, antiszemita, holokauszt-igenlő tömegjelenetekbe csaptak át, a híradások szerint zömében radikalizált muszlim fiatalok főszereplésével. A tendencia aggasztó: miközben jelentős túlzásnak tartom, hogy egyes izraeli lobbiszervezetek a holokauszt megismétlődésének potenciális veszélyéről beszélnek (még a kisebbségben lévő antiszemiták zöme sem gondol ilyesmire), az események jól mutatják az érintett bevándorló csoportok integrálatlanságának mértékét. Ami még rosszabb: a jelenség elsősorban az újabb generációkat érinti, akik nem találják a számításukat azokban a számukra idegennek tűnő országokban, melyeket szüleik választottak helyettük, számukra.

A fenti két eset jól mutatja, miféle veszélyek rejlenek az izraelihez hasonló akut konfliktusok rendezésének elmulasztásában. De ott van Ukrajna is, ahol a tét és az érintettek száma egyre növekvő. A nemzetközi közösség mai formájában képtelennek tűnik az ilyen és hasonló konfliktusok rendezésére. Hatékonyabb nemzetközi fellépésre van szükség a konfliktusok egymást tápláló tüzének eloltására. De az ENSZ gyengesége nem belső probléma: a nemzetállamok blokkolják megerősödését, és közben saját maguk nem tudják vagy nem akarják megállítani a fenti futótüzet. Pedig éppen Európa mutatja: a demokratikus integráció az eddig meglelt egyetlen út a háborúk végének irányába.