George Bush a bús viszony ellen

George Bush eddigi elnöksége alatt az amerikai–európai kapcsolatok meglehetősen ellentmondásosan alakultak. Némely országokkal, mint például Nagy-Britanniával, Lengyelországgal vagy éppen Szlovákiával rendkívül jó kapcsolatokat épített ki az USA. Másokkal viszont, amelyek informális vezetője Franciaország és Németország, eléggé megromlott a viszony. A francia és a német vezetés kihasználta (van, akik azt mondják, gerjesztette) az Irak miatt kialakult háború- és Amerika-ellenes hangulatot, hogy megpróbálják saját súlyukat növelni a nemzetközi kapcsolatokban. Sőt, sokak szerint Gerhard Schröder kancellár egyenesen az Amerikai-ellenes retorikája segítségével nyerte meg a választásokat. A transzatlanti kapcsolatokban kialakult feszültség miatt azonban valószínűleg egy kicsit mindkét fél ludas. Az amerikaiak számára az elmúlt néhány év legnagyobb problémája volt, hogy nem sikerült megoldaniuk politikájuk PR-ját. Az amerikai külügyminiszter előző útja és Bush mostani látogatása ezért nagyon fontos, „hiánypótló” aktivitásként is értékelhető. Gesztus volt az is, hogy Bush elnök felkereste az Európai Unió intézményeit Brüsszelben – egyébként első amerikai elnökként a történelemben. Természetesen ez a látogatás sokkal inkább gesztusértékű volt, minthogy valódi eredményeket hozzon. Arról ugyanis már nem az amerikaiak tehetnek, ha a Tanács, az EU legfőbb döntéshozó szerve a külpolitika terén sokkal inkább úgy működik, mint az állam és kormányfők „szabad” csoportosulása, nem mint összeurópai szerv (ami lehet, hogy így is van rendjén), lévén a közös európai külpolitika még mindig gyerekcipőben jár (pontosabban: még csak járni tanul, és kétséges, hogy belátható időn belül a saját lábára áll). Mindenesetre Bush megadta „az európaiaknak, ami az európaiaké”, és ami nagyon fontos, a transzatlanti kapcsolatokról, mint az amerikai külpolitika egyik legfontosabb mozgatórugójáról beszélt. Természetesen be kell látni azt is, hogy az optimista kommentárok ellenére nem tűntek el azok a lényeges különbségek, amelyek problémásak lehetnek ezekben a kapcsolatokban. Továbbra is véleménykülönbség áll fenn például a Kínával szemben meghirdetett fegyverembargó kérdésében: az USA fenn szeretné tartani, az EU viszont a feladásáról tanácskozik. Az eltérés alapvetően érdekellentétből adódik. Az USA számára rendkívül fontos az erőegyensúly fenntartása a Tajvani-szorosban, amihez az is hozzájárul, hogy Kína csak problémásan jut hozzá modern fegyverrendszerekhez (manapság nagyobb mennyiségben csak az oroszoktól, de már ez is elég, hogy Tajvan egyre kedvezőtlenebb helyzetbe kerüljön). Az európai országok érdekei viszont nem terjednek ki a Távol-Keletre, ezért megengedhetik maguknak, hogy gazdasági érdekeik alapján döntsenek. Márpedig ha az embargó feloldódna, az európaiak, különösen Franciaország, komoly hadiipari megrendelésekkel számolhatna Kínától. További fontos probléma, hogy az európaiak másképp értékelik a biztonsági környezetet, és másképp is reagálnak rá. Ezekről a problémákról azonban már korábban szóltunk, csakúgy, mint a katonai képességekben meglévő különbségekről és a többi problémáról.

Bush elnök európai látogatásával kapcsolatban meg kell említeni azt is, hogy nemcsak az Európával mint kontinenshez fűződő általános kapcsolatokon igyekszik javítani, hanem azokkal az országokkal is, amelyekkel a legnagyobb nézeteltérések alakultak ki Irak kapcsán. A német kancellárral tartott találkozón sok szó esett az amerikai–német barátságról, a jövőbeli együttműködésről, ami rendkívül pozitív fejlemény. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a látszat alapján úgy tűnik, jobban sikerültek a Jacques Chirac francia államfővel tartott tárgyalások, mint Gerhard Schröder kancellárral (természetesen az igazi eredményeket majd csak valamivel később, a konkrét eseményeket követően lehet pontosabban elemezni). Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy Schröder eléggé elvetette a sulykot legutóbbi választási kampánya során, de lehet, hogy csak kommunikációs stílusukban különböznek. Paradox módon első ránézésre olyan helyzet állt elő, mint eddig nagyon ritkán: az amerikai–francia kapcsolatok jobbak lehetnek, mint az amerikai–német kapcsolatok. Legalábbis a látszat ezt mutatja, hiszen ne feledjük: alapvető, és szinte feloldhatatlan ellentét van a két ország nemzetközi kapcsolatokkal összefüggő koncepciója között. Franciaország multipoláris világban gondolkodik, amelyben az USA csak az egyik globális hatalom lenne, mellette viszont több más entitás is rendelkezne ezzel a státussal. Természetesen még mindig az amerikaiak lennének a legbefolyásosabbak, de nem az egyetlenek. Az Európai Unió – erős francia inspirációval – lenne az egyik legfontosabb pólus. Az amerikai koncepció alapja viszont az unipoláris világ (amerikai dominanciával) fenntartása. Ezt az alapvető különbséget nem szabadna elfelejtenünk az elemzések során. Azt, hogy most sincs minden úgy, ahogy kinéz, és nem egyezett meg hirtelen mindenki mindenkivel és mindenben, bizonyítják az Irakkal kapcsolatok álláspontokban mutatkozó eltérések. Ezzel összefügg az is, hogy bár kétségkívül eredmény, hogy minden NATO-tag hozzájárul majd az iraki kiképzőmisszióhoz, azonban Franciaország a minimális hozzájárulást (egy összekötőt) jelentette be. Tény azonban, hogy mindezek ellenére rengeteg dolog létezik, amely egymáshoz köti az Egyesült Államokat és Európát: történelmi, kulturális gyökerek, közös értékek, stratégiai okok egész skálája, de nagyon szoros gazdasági összefonódás is. Összegezve tehát, Bush elnök európai körútja természetesen nem oldhatott meg minden nézeteltérést, azonban kétségkívül hozzájárult a sokkal jobb atmoszférájú párbeszédhez Amerika és Európa között.

A szerző külpolitikai elemző