Gazdátlan aranytallér

A HZDS újabban híve a NATO- és EU-csatlakozásnak. Sok mód van a politikai hajtűkanyarok megmagyarázására. Mečiar számára a legkézenfekvőbb az lehetne, hogy mindent, amit kormánya 1998 őszéig az egyesülendő Európához csatlakozás tagadásában elkövetett, azt „rákeni” az SNS-re. Sok minden megideologizálható azzal, hogy egy volt miniszterelnök kijelenti: a stabilitás érdekében tettem, amit tettem. Mečiart nem olyan fából faragták, hogy beismerné, őt egy Slota vagy egy Malíková fontos döntésekben befolyásolni tud. Az ilyen önérzeteskedés azonban nem sajátja a modern politikának. Metternichtől Clemenceau-ig és Kissingerig tucatnyi példát lehetne felsorolni a „megváltozott a helyzet, megváltozott a véleményem” típusú magatartás illusztrálására. Mečiar nem él e lehetőséggel. Elkeserítően bizonygatja, milyen kis ország Szlovákia…

Dzurinda közben fuldoklik, és akár a felé nyújtott borotvát is elkapja. Kellemesebb ellenfele egy olyan Mečiar, aki erőteljes euroszkepticizmusának revízió alá vonásakor nem tart lelkiismeretvizsgálatot, hanem köti az ebet a karóhoz, hogy amit 1995-ben mondott, az minden lehetséges közül a legbölcsebb gondolat volt. Miniszterelnökünk hovatovább már csak azzal tud érvelni, hogy olyan Szlovákiát úgysem vesznek fel a NATO-ba, az EU-ba, amelynek vezetésében fontos szerepe van Mečiarnak. Lehet, hogy nem veszik fel, lehet, hogy felveszik. De abban biztosak lehetünk, hogy csak Mečiar szalonképtelenségében bízni – kevés az üdvösséghez. Viszonyaink markáns vonása, hogy a parlamenti pártok zöme vagy heveny, vagy lappangó válságban van. Amelyiknek legeurópaibb a programja, az azért, mert elmondható róla: kis erőfeszítéssel teljes tagságát bele tudná gyömöszölni egy kisebb lakókocsiba. A legnagyobbnak az a baja, hogy kikapós menyecskéhez hasonlóan „múltja van”. A keresztény párt kissé korszerűtlenül keresztény, a baloldali pedig mintha rühellné a baloldaliságot. A válságtól gyötört pártok ahelyett, hogy saját állapotukat vizsgálnák meg, a többi hibáira mutogatnak. Erről nem tudnak leszokni.

Kant, a königsbergi bölcs 30 évig ugyanannál a vendéglői asztalnál vacsorázott. Mindig maga elé tett egy aranytallért. Távozáskor zsebre tette. A filozófus a pincérnek odaígérte borravalóként, azzal a feltétellel, hogy a szomszéd asztalnál ülő porosz tisztek legalább egyszer nem a kutyákról, a lovakról és a nőkről vitatkoznak. Mi még csak 12 éve hallgatjuk, ahogy a pártok szapulják egymást. Nincs kinek odaadni az aranytallért.