Füstbe ment ünnep

Szeretem a csendet. Jobb az, mint a géppisztolyropogás, vagy most, történetesen az évbúcsúztatáskor, a mindenféle durranó herkentyűk zaja. Volt szerencsém egy kedves és kedélyes baráti társa-ságban, mondhatni a város fölött tölteni az év utolsó napját. A tizenkettedik emelet magasságából pompásan látszott és percek alatt kiválóan szagolható is volt, micsoda pokoli színjátékot szerveztek az amúgy átlagos városka egyes, a tűzijáték iránt ugyancsak elkötelezett lakói. Húsz percen keresztül ízelítőt kaphatott bárki, milyen is lehet a háború. Húsz percen keresztül percenként legkevesebb hatvan robbanás hangja és fényjátéka meg füstje volt az élmény. Meg riadt városi kutyák nyüszítése. Számolgatós kedvem támadt hirtelen. Mennyibe is került mindez? Többen is megbecsültük és nagyjából mindannyiunknál százezer korona feletti összeg ugrott ki, amit a városlakók erre költöttek. Persze mindenkinek szíve joga úgy elverni a pénzét, ahogy jólesik. Annyi biztos, hogy a petárdázók nagy többsége a fiatalok közé tartozott. Ők még nem láttak, nem hallottak igazi háborút. Mint a másnap panaszkodó idősebb generáció néhány tagja. Akik megélték a sztálingyertyák fütyölését, akik máig összerázkódnak egy-egy durranásra, akik csendességre vágynának idős napjaikra. Akik még ma is ösztönszerűen összerándulnak a felettük elzúgó műtrágyázó gép zajától is.

Úgy, mint az anyám, aki ha emlékezetem nem csal, elbeszélései szerint olyan jó 61 éve, családjával együtt menekült hazafelé az ausztriai kényszermunkáról, és megélte a szövetséges légierő vadászgépeinek zuhanórepülésben leadott sorozatait, valahol Bécs és Pozsony között. Neki bizony máig szomorú emlékképek egész sorát idézi fel az óévbúcsúztató csatazaja. Ahogy azon sokunknak is szintén gyomorgörcsöt okozhat ez a durrogtatás, kik még a doupovi gyakorlótéren élesben lődöztünk a képzeletbeli ellenségre. Védve a szocialista hazát, a világ legavultabb tüzérségében szolgálva. Nem mindenki rajong kimondhatatlanul a durrogtatásért. Talán ha szervezettebbé, ellenőrizhetőbbé lehetne tenni, ha kijelölt téren pufogtatnák el az amatőr tűzijáték-rendezők, vagy befizetnének ilyen látványosságra, nem lenne ez a puskaporszagú érzés még jó pár nappal az események után is az orromban. Mert aki csendet szeretne, azért annak is vannak jogai, ugye?