Fogságból fogságba – kiknek a túsza most Putyin?

Ha Putyin orosz elnök megszabadul miniszterelnökétől, Mihail Kaszjanovtól – akiből nemcsak „súlyos”, de nyilvános aggodalmat váltott ki a Hodorkovszkij-ügy – , akkor a „Jelcin család” (a Család) kihal. Kaszjanov az utolsó mohikán. Még egy hete sincs, hogy távozott az utolsó előtti: Volosin, a Kreml-adminisztráció nagy hatalmú vezetője. Ők ketten nem egyszerűen tagjai, hanem tartóoszlopai voltak a Családnak.

Ők – a Család – tették meg utódnak Putyint. Ők tették a Család adósává. Sokan vannak, akik úgy gondolják, nemcsak adósává, hanem túszává is. Holott nincs utálatosabb dolog egy „első ember” számára, mint hogy folyamatosan úgy érezze: ő tartozik – ahelyett, hogy neki tartoznának.

Három rövid pontban foglalható össze, mit tett a Család Putyinért. 1. „Kitalálták” őt, aki nemrég még kozmikus távolságban volt a moszkvai elittől. 2. Pénzt nem kímélve alája szerveztek egy politikai pártot („Jegyinsztvo”). 3. Elnökké tették. Mindezek után Putyin tudta, mi a dolga. Hatalomra kerülését követően 90 százalékban olyan személyi döntéseket hozott, amelyek a Családnak kedveztek. Miniszterelnöknek nevezte ki Kaszjanovot. Meghagyta hivatalában Jelcin „szürke eminenciását”, Volosint. Ők képezték a Család első vonalát. A másodikat az oligarchák, közöttük Berezovszkij és Roman Abramovics, kiket Putyin csakhamar hozzásegített az orosz alumíniumipar jelentős részének bekebelezéséhez. (Közhit szerint: törvénytelenül.)

Ám Putyin tudta azt is, ha nem akar közönséges kreatúra maradni, ellensúlyt kell teremtenie a Családdal szemben. Erre szolgáltak „földijei”, a feltörekvő péterváriak. A Család tagjai vagy hátraléptek, vagy buktak, egy-két kivételt leszámítva; a péterváriak meg előreléptek. E folyamat pár napja tetőzött azzal, hogy Volosin helyére Dmitrij Medvegyev, Putyin egykori iskolatársa került. A péterváriakhoz sorolandó a kormány két legbefolyásosabb gazdasági-pénzügyi embere, Kudrin és Gref.

Három évvel ezelőtt Putyint szívesen ábrázolták a karikaturisták úgy, mint a mérleg nyelvét a Család és a péterváriak között. Ez egy darabig igaz volt. Mára azonban a mérleg egyik serpenyőjében, a Családéban Kaszjanov fejét leszámítva egyetlen más fej sincs. A törlesztésnek vége.

Igen ám, de a pétervári csoport jócskán átalakult. A prímet benne valószínűleg nem Kudrin és Gref viszi, hanem azok az egykori KGB-s kollégák, barátok, akikkel Putyin már kezdettől fogva teleszórta a rendészeti és ügyészi szerveket, szervezeteket, továbbá az elnöki adminisztrációt. Őket nevezik – majdnem lefordíthatatlan szóval – „szilovikik”-nek, azaz erős (erő-szakszervezeti) embereknek. A megfigyelők szinte teljes egyöntetűséggel őket gyanítják Hodorkovszkij meghurcolása mögött. Usztyinov főügyész (aki ironikus módon hajdan még a Család embere volt) e csoport kinyújtott keze; ha önjáró lett a Jukosz-ügyben (a részvények 40 százalékának hajmeresztő zárolásával), az „erősek” biztatására lehetett csak az. Az imént említett Grizlov nem egészen két hete – amikor hírek jelentek meg arról, hogy az amerikai Exxon-Mobil felvásárolja a Jukosz-részvények jelentős részét – kijelentette: Oroszország természeti kincsei az orosz nép tulajdonát képezik. Voltaképp azt akarta ő mondani, hogy a családi ezüst nem kiárusítható, a nemzeti vagyon maradjon nemzeti, a privatizációt nem azért engedélyeztük, hogy az új tulajdonos eladja a kincset.

Itt megállok. Pár hete Putyinnak még egy szava se volt az orosz–amerikai olajházasság ellen. Sőt, mintha büszke is lett volna rá. Aztán jött Hodorkovszkij lefogása, a hajdani privatizáció rémületet keltő előhalászása. Csak nem a „szilovikik” túsza lett most Putyin? Ha van jövőtlen út számára, ez az.