Félszemű királyok

Néhány éve még Svédországban éltem, ahol éppen akkor kényszerült lemondásra az igazságügy-miniszter. Oknyomozó újságírók ugyanis kiderítették, hogy a politikus az év vége előtt tízmillió svéd korona rövid lejáratú kölcsönt vett fel abból a bankból, amely felügyelő-bizottságának tagja volt, A pénzt a megadott határidőre kamatostul visszafizette. Ennek a pénzügyi műveletnek köszönhetően azonban több százezer koronával kevesebb adót fizetett, mert a kölcsön miatt veszteséges volt az év végi mérlege. Egy ideig nem értettem, miért menesztették a tárcavezetőt, hiszen tettével nem szegett törvényt.

Aztán rádöbbentem a lényegre: a miniszter az íratlan erkölcsi szabályokat sértette meg, és a közélet tisztességét szinte mindennél fontosabbnak tartó svédek ezt nem nézték el neki. Az újságírók jogosan érveltek azzal, hogy egyszerű polgárnak egyetlen pénzintézet sem kölcsönzött volna milliókat, vagyis a miniszter gátlástalanul visszaélt a tisztségével.

Amióta visszaköltöztem Csehországba, nem győzök csodálkozni és bosszankodni. Például azokon a megbízható forrásokból származó információkon, amelyek szerint nagyon sok politikusnak a felesége, közeli rokona tagja nagy cégek igazgatótanácsának, felügyelő-bizottságának, s ezért mekkora összegeket vágnak zsebre. Nem ritkán a sokszorosát annak, amennyi a közjogi méltóságok járandósága.

Nyílt titok Prágában, hogy az egyik állami többségi tulajdonú nagyvállalat vezérigazgatója saját melléküzemágként bordélyházat tart fenn, amelynek magas rangú politikusok és más nagymenők voltak a törzsvendégei. Egészen addig, amíg nem derült ki, hogy a tulajdonos titokban videokamerával rögzítette az ágyjeleneteket, majd ügynökei révén megzsarolta az urakat. Ugyancsak köztudott az is, hogy az idei választási kampányban több olyan nagyvállalat akadt, amely nagy összegekkel támogatta a cseh szociáldemokratákat és a Polgári Demokratikus Pártot (ODS). Biztos, ami biztos. Ma már szinte senki sem botránkozik meg azon, hogy hírügynökségeket, P. R. irodákat nagy pénzekért rá lehet venni arra, hogy bizonyos cégekről vagy politikusokról csupa jót, a vetélytársaikról pedig csakis rosszat írjanak. Nem hiszem, hogy ennél kedvezőbb lenne a helyzet a Csehországtól keletebbre fekvő országokban. A nómenklatúra erkölcstelensége Nyugaton is úgy terjed, mint az influenza. A posztszocialista országokban meg tovább burjánzik, hiszen az itteni újgazdagok és a mai fejesek egy pillanat alatt eltanulták mindezeket a káros és kóros tulajdonságokat a letűnt rezsim főelvtársaitól.

Svédországban a legutóbbi választások után parlamenti bizottság alakult, amely bizonyos erkölcsi normákat igyekszik megszabni a közéleti személyek számára. Ugyanezen törik a fejüket a szabad piaci verseny őshazájában, az Egyesült Államokban is. Abból az elvből indulnak ki, hogy ha az állam megállapítja az adókat, világos kereteket szab a munkaadónak és a munkavállalónak, s azt is meghatározza, milyen pillérekre épüljön a nyugdíjrendszer, akkor miért ne vethetné papírra, s miért ne kérhetné számon a közéleti erkölcsi alapszabályait.

Mi is munkához láthatnánk, hiszen nálunk sincs makulátlan párt, ilyen politikus is kevés akad. Ezért aztán négyévenként összeszorított foggal adjuk a voksunkat olyan politikai tömörülésre, amelyet legalább félszeműnek tartunk a vakok között.

És négy évig ez a párt vagy koalíció lesz a király. A mi segítségünkkel, mert idén sem seprűztünk ki minden vak és sáros alakot a parlamentből, s minden olyan szent helyről, ahova csak tiszta kezű, rátermett közéleti személyiségek nyerhetnének bebocsátást.

A szerző cseh publicista