Feloldó emlékek

Megszámlálhatatlan ablak látszik esténként ablakomból. Látni a konyhákban a sürgés-forgást, s mostanában egyre több tömblakót, amint kiskocsiban, előre felvágott vagy fejes káposztával, mellette papírba csomagolt selyemvirágokkal és fenyőágakkal megrakodva ballagnak hazafelé a piacról. Nyúlós, tapadós ködök úsznak, halottak napja lesz pár nap múlva. Valahol még mindig él a hagyomány, hogy a halottak napja után elrakott káposzta már semmit sem ér, így hát akik még ismerik e mondást, esténként nekifognak a műveletnek. Az erkélyeken ott zöldellik a sírokra szánt fenyőág meg a művirágok. Az ügyesebbje újabban már ezt is otthon készíti. S míg készülgetnek, régi recepteken vitatkoznak, óhatatlanul felbukkannak a múltba merült arcok és történetek. Mert bizony amikor még a nagymamáéknál majdnem három mázsa káposztát raktunk el, abroncsos fahordóba, lenyomatva nagy békasókövekkel, amit a nagyi olyan gondosan lemosogatott. Bizony azok voltak csak szép idők. Együtt volt még mindenki. A férfinép vágta a káposztát, az asszonynép hagymát pucolt, fűszerezett, bögre búzát, birsalmát mosott, babérleveleket válogatott. A gyereksereg bámulta a sürgölődést, rágta a káposzta csumáját, tálban hordta a hordóba a savanyítanivalót. Hol van ez már? S míg folyt a szó, legurult néhány kupica pálinka is, előbújtak az emlékezetből régen volt, tán igaz se volt történetek nagyapákról, messzire szakadt családtagokról, élőkről és holtakról. Pattogott a sparheltben a tűz, néha este tízig is eltartott a hárommázsányi káposzta elrakása. Olykor gyertyát is gyújtottunk, mert annak olyan jó kis meleg fénye van, meg ki kell próbálni, hogyan is fog pislákolni majd a sírokon a lelkeket visszacsalogató aprócska láng. Elmúlt. Mára maradt a kilátás ezernyi ablakra, mögöttük a fazéknyi kőhordókat tömő, erkélyen csokrokat gyártó tömblakókra. Marad még az emlékezés mindent feloldó érzése, holtakra, élőkre, régen elfeledett történetekre. Kicsit szomorúan, megbékélve a sorssal, vagy hadakozva azzal. Tapadós ködökbe kapaszkodik a reggel, s egy év megint oda van. Egyre több túlparton lévőre gondol az ember, s már nem is tudja, mitől könynyes a szeme, a káposztába vágott hagymától, vagy a feltoluló érzelmektől.