Európai értékrend hatóterében

Szlovákia friss európai uniós tagsága alighanem erősen közrejátszott abban, hogy a megemlékezés háromnapos ünnepségsorozattá terebélyesedett. A felkelés mint antifasiszta fegyvertény összefonódik az unió megalakulásának a második világháború befejeződéséig nyúló gyökereivel. De az európai integráció értékrendje meg értékrendszere és a fasizmus felett aratott győzelem közötti kapcsolat nem teljes és maradéktalan egybeesést tükröző történeti produktum és aktuálpolitikai erőforrás. Több évtizedes folyamat eredménye az a – politika és erkölcs egymásra hatásaként kicsiholódó – politikai ethosz, mely minden fogyatékosságával együtt is irányadó az egyesülő Európában. S ennek magával ragadó szele napjainkban, de talán még csak ezután éri el az Európai Unióba betagozódó közép-európai országokat. Mindez kiváltképp kihat a szlovák nemzeti felkelés jelentőségének értelmezésére, s a felkelésben való magyar részvételre is, mely – minden kelletlen beismeréssel keveredő elhallgatási szándék ellenére – az orosz és a cseh részvétel után a legszámottevőbb volt. A felkelés antifasiszta jellegére, Szlovákia háború utáni helyzetének alakulására eleve rányomta bélyegét, hogy a háború totális volt: totális volt a béke, de a vereség is. A tárgyalóasztaloknál a fasizmus leveréséhez való hozzájárulás legkisebb mértékegységévé egész nemzetek és egész országok lettek. Ez a helyzet Szlovákiát – a felújított Csehszlovák Köztársaság részeként, s a felkelés révén kivívott nemzeti önállóság elfogadtatásával – a győztesek közé juttatta. Az újból kisebbségi sorsba került szlovákiai magyarságnak azonban a puszta létét fenyegette a kollektív felelősség elvének alkalmazása. Az üldözött szlovákiai magyarság kockázatokat vállaló képviselői adatgyűjtéssel, memorandumok szerkesztésével igyekeztek érvanyagokat felsorakoztatni abban a hiszemben, hogy hátha lesz a szlovákiai magyarság megmaradását elősegítő foganatja a párizsi békekonferencián. A hajszál, melyen Janics Kálmán találó szavai szerint a szlovákiai magyar közösség léte függött, végül is nem szakadt el, de nem a szlovák felkelésben részt vett magyarok antifasiszta szerepe elismerésének jóvoltából.

Ez idő tájt Nyugat-Európában a világégés mindennapokba beivódott iszonyata egyre erőteljesebben táplálta az emberi szenvedések igazi orvoslása iránti vágyat, olyan Európa megteremtésének óhaját, mely képes tartós békét teremteni. Az alaphangot Churchill 1946-ban a Zürichi Egyetemen tartott beszéde adta meg, az egyesült Európa megteremtésére szólítva fel. A beszéd a nemzetállamiság retorikájával szemben a nemzetek közötti megbékélést, a különböző népeket egybefogó európai patriotizmust hirdette. S ez eltért a korábbi győzelmi beszédektől, a győztesek és a vesztesek viszonyát rendező, úgymond, ősi elvektől.

A mai Európai Unió tehát nem a béketárgyalások döntései nyomán, hanem az 1945 utáni Európa újjáépítésének szándékából született, abból a parancsszerű felismerésből, hogy soha többé nem fordulhat elő a fasizmus szülte barbárság. De ez egyben hadat üzent a háború utáni bosszúállásoknak is.

A győztesek közötti érdekellentétek azonban a világ kettéosztásához és Európa kettészakadásához vezettek. A szovjet hatalmi övezeten belül a felkelés, melynek már a lefolyásában is közvetlen szerep jutott a fasizmus elleni összefogáson belüli, homlokegyenest ellenkező társadalmi-politikai beállítottságnak, a kommunista hatalom-kisajátítás eszközévé vált. A magyarok részvétele pedig belekerült az internacionalizmus olvasztótégelyébe, ahol azonban megfért a nemzetállami fensőségesség és a többségnek a kisebbséggel szembeni szűkkeblűsége is. A szlovákiai magyarság évtizedekig a felkelés magyar vonatkozásaiban a kisebbségi jogvédelemhez igyekezett kapaszkodókat találni.

A rendszerváltást követően sokan azt várták: a korábbi kizárólagossággal szemben elkezdődik a polgári részvételt hangsúlyozó újabb egyoldalúság. Ehelyett előbukkantak a Tiso-rendszer hívei, akik ideológiai muníciót szállítottak a felkelést nemzetárulásnak minősítő kifejezett politikai törekvések számára. A felkelés ünneppé nyilvánítása körüli huzavonák során úgy tűnt, hogy ebbe akaratlanul is belejátszik a rendszerváltó politikai elit magatartása, mely a felkelés örökségének ápolását igyekezett a kommunista utódpárt önmentő igyekezetének tulajdonítani. A magyar kisebbségi politikusokat talán nem is a magyar részvétel puszta ténye, hanem már akkor, 1992-ben bizonyos európai összefüggések megsejtése befolyásolta, amikor a parlamentben egyértelműen az ünneppé nyilvánításra szavaztak.

Nyilvánvaló, hogy a szlovák nemzeti felkelés öröksége az Európai Unió értékrendjébe ágyazódva úgy találhatja meg a maga méltó helyét, hogy az unió mára kikristályosodott szellemiségén keresztül szembesül a kezdetekig visszanyúló tehertételekkel. A szlovákiai magyarság számára ez egyre kedvezőbb lehetőséget teremt annak a demokratikus alapelvnek az érvényesülése folytán, mely elismeri és tiszteli: az állam polgára más közösségekhez is érezhet és velük is ápolhat szerves kötődést.

A szlovák nemzeti felkelésben részt vett, különböző nyelvterületekről származó magyarok szerepvállalásában az egyetemes magyar lelki együvé tartozásnak olyan szálai szövődtek, melyek az európai integrációban élhetik meg kiterebélyesedésüket.

Vajon képes-e ezzel élni térségünkben a kisebbség és többség közötti megbékélésen fáradozó politika?