És akkor a riporter

Az ember az éjszaka kellős közepén készül kiugrani a bőréből, először azért, mert Szász Emese harminchárom évesen (vigyázat, tőrözők és a többiek, krisztusi korban) két balul sikerült, de most már úgy is mondhatnánk, kudarccal végződött olimpia után a szó legeslegszorosabb értelmében kivívta a győzelmet. Fülig ért a szája, köszönte a magyar szurkolóknak, akik a helyszínen nézték, baljával hogyan döfi le ellenfeleit és a barátainak, akik szurkolói klubokat alapítottak, hogy minél többen szoríthassanak a sikeréért. Harc közben jól érezte magát, mintha tudta, legalábbis sejtette volna, hogy ez az ő napja. És akkor a riporter: „Hogyan fogod meghálálni azoknak, akik szurkoltak érted?” Szász Emese jól nevelt, mondta, hogy köszöni, hogy hálás. Pedig elég lett volna, ha annyit mond: „Arannyal.” Lehet, hogy ezek után nem a nemzetnek kell leborulnia az ő nagysága előtt, hanem ő nagyságának a nemzet előtt?
Hosszú Katinka győzelmére valószínűleg nem lett volna érdemes fogadni, olyan kicsi volt a szorzó. Talán, aki olyan nagyon mégsem bízott benne, a világcsúcsra nem tett volna sok pénzt, nagy volt a nyomás a világ- és Európa-bajnok úszónőn, a magyar sportolók egy része általában ilyenkor szokott csődöt mondani. Hosszú Katinka azonban abszolút profi, természetesen nem csak azért, mert nem foglalkozik mással, mint az úszással. Hidegvérrel hagyta állva a négyszer száz vegyesen a mezőnyt, a többiek még a lábtempói fröcskölését sem érzékelhették. Aranyérem, világcsúccsal. És akkor a riporter: „Minek örülsz jobban, az aranyéremnek vagy a világcsúcsnak?” Katinka, aki addig többször is elmondta, még fel sem fogta, hogy első lett, ráadásul világcsúccsal, mosolyogva jegyezte meg: „Együtt mind a kettőnek.”