Értelmiségiek a háborúról

Az ilyesmi kitervelése – meg a gúnyos mosoly – az akció közönségének jó részénél tipikusan európai elem. Angolszász akadémiai értelmiségiek között ritkább. Szupersztárok között meg szinte példa nélküli.

A kiáltvány valamiképpen a gyengeség beismerése. S most egy olyan csapat, amely együtt szinte soha nem írt alá még semmit, mégis megtette. A szöveg – pontosabban annak rövidített változata – először a New York Timesban jelent meg, majd több német lapban, végül a Le Monde-ban is.

A hangütés inkább prédikátori. Néhány oldalon át eljut Istentől az „igazságos háború” eszméjéig. Az aláírók vegyes hagyományt jelenítenek meg. Saját meghatározásuk szerint vannak köztük hívők, „zsidók, keresztények, moszlimok és mások”. Ott találjuk Francis Fukuyamát, Samuel Huntingtont, Daniel P. Moynihan volt szenátort, Kennedy óta a demokraták szociálpolitikai elképzeléseinek egyik fő formálóját, s mellettük a vallástudomány, a jogelmélet és a morálfilozófia professzorait. Összesen eredetileg hatvanat. Többségükben talán inkább konzervatívok, de sok közöttük a demokrata is.

A szöveg a terrorizmusellenes harc, megfogalmazásuk szerint „háború” erkölcsi indítékait és mozgatóit kívánja felmutatni. Mindebből levezeti, hogy miért igazságos most Bush háborúja. Amerikai önkritikával indítanak. „Elismerjük, hogy volt, amikor nemzetünk arrogánsan és más társadalmakat nem figyelembe véve cselekedett. Országunk döntései időnként tévesek és igazságtalanok voltak.” De a szeptember 11-ei merénylők végül is nem ezt a politikát támadták. A támadók nemcsak a kormányzattal ütköztek, hanem az egész társadalmat, annak uralkodó életmódját, illetve magát az amerikai identitást kérdőjelezték meg. Már csak ezért is tisztázni kell, milyen értékeket jelent Amerika.

Az aláírók szerint ők a fogyasztói világképet, a szabadságot korlátok nélkülinek hívőket, az egyén társadalom iránt felelősségét elutasítókat, a család és a házasság gyengítőit, a mindezeket dicsőítő médiát és szórakoztatóipart saját értékvilágukkal ellentétesnek, bár Amerikában természetesen jelenlé-vőnek tartják. Ezekkel szemben szerintük mások a legfontosabb amerikai értékek. Például, hogy születésekor mindenki egyenlő, ebből következően léteznek egyetemes erkölcsi igazságok, de mert az igazságot együtt és közösen csak tökéletlenül tudjuk elérni, nyitottnak kell maradni más felfogások, érvelésmódok iránt. Végül mindebből levezethető a lelkiismereti és vallásszabadság. Természetesen a szövegezők is tudják, hogy ezek általános emberi értékek. De végső soron amerikai értékek. Vagy másképpen fogalmazva: az amerikaiak másoknál erősebben, lényegükből fakadóan univerzalisták. Persze – s ezt már én teszem hozzá –, ha ez így lenne, akkor, amikor „Amerika” lép, minden tökéletlenségével e-gyütt is lényegében azt az összemberi nevében tenné. Ily módon, valamilyen módon mégiscsak Amerika lehetne az ezredfordulón testet öltött világszellem.

A „szent háborúk” vagy a „keresztes hadjáratok” mindeközben – az aláírók szerint – nem egyszerűen alapvető igazságossági elemeket sértenek („s különben is Isten nevében ölni a hittel ellentétes és erkölcstelen”), hanem „Istenből saját céljaikra bálványt formálnak”. Persze nem csak a tavaly szeptemberi támadók tették ezt. Korábban nem volt ez idegen a nyugati civilizációtól sem. A vallást jogi eszközökkel elnyomó, az ideológiaként használt szekularizáció nevében érvelő, vagy ellenkezőleg, valamiféle teokratikus hatalmat erősítő megoldások egyaránt elfogadhatatlanok, így elutasítandók. S ezzel elérkeztünk az igazságos háború kérdéséhez.

Az „igazságos háború” előbukkan a legkülönfélébb vallási és erkölcsi rendszerekben. Nincs igazuk azoknak – így a szöveg – akik azt hiszik, hogy a háború csak érdekek harca, s ezért megítélésében morális megfontolásoknak szerepük nem lehet. A nemzeti büszkeség, területszerzési vágy, korábbi sérelmek megtorlása által mozgatott, vagy bármiképpen másként támadónak minősíthető háborúk igazságtalanok. Az agresszor visszaverése viszont igazságos. Annak minősül az ártatlanok védelme is. Igazságos háborút csak fegyveres ellenféllel szemben viselhetünk. A civilekkel szembeni erőszak az iszlám szerint sem minősíthető igazságosnak. Mindebből következően a szeptember 11-ei támadás semmiképpen sem nevezhető igazságosnak, a támadók felszámolására irányuló küzdelem viszont az.

A szöveg következtetései világosak. A mostani háború nemcsak a konkrét gonoszt állítja meg, hanem megnövelheti egy igazságosságra épülő nemzetközi rend létrejöttének esélyét is.

A szándék és a megfogalmazások nyilvánvalóan tisztességesek, megfontoltak és alaposak. Azonban valamennyi elérhető friss európai kommentár – nemcsak a radikális társadalomkritika, hanem a francia liberálisoké, a német konzervatívoké is – fintorog. Nem önmagában az értelmiségi szerepvállalás tényéről, annak elfogadásáról vagy elutasításáról van szó. Egy szenvedélyesebb szöveget, ami persze egyoldalúbb, élesebben fogalmazó s ezért támadhatóbb is lett volna, az európaiak – azt hiszem – jobban fogadtak volna.

Az értelmiségi mindig belekeveredik valamibe. Igét hirdet, de közben azt is mondja, hogy én egy vagyok közületek. A Hatvanak jegyezte szöveg nem így van hangszerelve. S nem is csak azért, mert ezek az értelmiségiek itt most fegyvereket szentelnek fel. Ráadásul természetesen teszik ezt, nem a kontinentális talkshow értelmiségi frivolságával, hanem legszebben vasalt professzori díszpalástjukban. Úgy, ahogy egyébként magukról a harvardi, stanfordi, princetoni vezető értelmiségiek többnyire gondolkoznak. S valószínűleg az óceánon innen ez ma kulturálisan idegen. Egy konzervatív német publicistának e kiáltvány kapcsán eszébe juthat a Felhívás a kultúrvilághoz. Száz német tudós, valamikor közvetlenül az első világháború kirobbanását követően, talán 1914 szeptemberében kiadott egy a császár politikáját támogató állásfoglalást. S ha jól emlékszem, Berlinben akkortájt, a háború első hónapjaiban jeles – s később társadalomkritikusnak, sőt pacifistának számító – írók is a központi hatalmakat dicsőítették. Később persze szégyenkeztek kicsit, de ez már majdnem mindegy. A szolidaritás a hazával, a világszellemmel vagy a létező világok legjobbikával végül is segít az értelmiségi szorongás, magány és a kétségek legyőzésében. S így kiváló entellektüelek munkakészségét javítja, tehát igen hasznos. Még ha ettől a fegyverek – sajnos vagy szerencsére – nem is céloznak pontosabban.A szerző szociológus