Erkölcs és be(nem)avatkozás

Harmincöt évvel ezelőtt viszont az Egyesült Államok az 1948 óta érvényben levő „be nem avatkozás elvére“ hivatkozva hunyt szemet a szovjet birodalomhoz tartozó Csehszlovákiában elindult reformmozgalom elfojtása felett. Vajon van-e mába nyúló összefüggés e kettős érvelés és magatartás között, vagy a mai eltérő világhelyzet történelmietlennek és indokolatlannak minősít bárminemű ilyesfajta kérdésfelvetéseket?

Az Amerikai Egyesült Államoknak a szovjet megszállással szembeni közönyös magatartása a bevonulás után megdöbbenést váltott ki Csehszlovákiában. Annak ellenére, hogy a politikai eliten túl szélesebb értelmiségi közegben sem volt teljesen ismeretlen, az amerikai sajtó ugyan rokonszenvvel kísérte a csehszlovákiai eseményeket, de óvatosságra intett, s „gondterhelten” írt arról, a fejlemények végül is hová vezethetnek. Zdeněk Mlynář visszaemlékezéseiben szerepel, hogy Brezsnyev már a beavatkozás utáni moszkvai tárgyalások során közölte Dubčekkel: augusztus 18-án Johnsonhoz kérdést intézett, vajon az amerikai kormány tartja-e magát a jaltai és a potsdami megállapodásokhoz, s az amerikai elnök egyértelműen pozitív választ adott.

A szakirodalomban, de a tágabb politikai közgondolkodásban már jól ismert, hogy a beavatkozást követően az Egyesült Államok Ceh-szlovákia érdekében nem kívánt különösebb lépéseket tenni. Erről tanúskodott, hogy kedvezően fogadták Csehszlovákia Kommunista Pártja Elnökségének a határozatát, mely arra szólított fel: tartózkodni kell a megszállókkal szembeni ellenállástól. Az amerikai reagálás mikéntje azonban – kiváltképp a beavatkozás hivatalos bejelentésére – a legújabb ismeretek fényében ugyancsak elképesztően hathat. Jó ideig Johnson elnök visszaemlékezései számítottak tanúságtételnek arról, hogy miként is zajlott le az a diplomáciai aktus, amikor Anatolij Dobrinyin szovjet követ augusztus 20-án este nyolc órakor (a wa-shingtoni és a közép-európai idő között ötórányi különbség van) bejelentette a Szovjetunió és szövetségesei csehszlovákiai bevonulását. Prágában ekkor már dübörögtek a szovjet tankok. Johnson visszaemlékezései szerint a szovjet követ „szemmel láthatóan ideges volt“, ezért igyekezett őt megnyugtatni, s néhány „barátságos“ szót intézett hozzá. Ettől jócskán eltérő kép bontakozik ki e találkozóról az újabb források tükrében... Három évvel ezelőtt kutathatóvá vált a texasi Johnson-hagyaték számos, Cseh-szlovákia 1968-as megszállásával és az amerikai hivatalos magatartással kapcsolatos dokumentum, amelyekre támaszkodva Cristiano Pinzani fiatal trieszti kutató Az USA és prágai tavasz címmel disszertációt készített, többek között Václav Bělohradský vezetésével. A feldolgozás eddig publikált részleteiből kiderül, hogy Johnson a megszállás bejelentésére Dobrinyin számára is meglepő fesztelenséggel reagált. Az amerikai elnököt az foglalkoztatta, hogy Moszkvában milyen fogadtatásra talál az épp augusztus 21-re időzített bejelentése, miszerint október folyamán Moszvába utazna a stratégiai fegyverek korlátozával kapcsolatos legfelsőbb-szintű tárgyalások elindítása végett. Ez lett volna Amerika részéről az első hivatalos elnöki látogatás Moszkvában. A beszélgetés ezután vidám hangulatban, whis-kyzéssel folytatódott. Johnson baráti hangnemben vált el a szovjet nagykövettől, aki rögtön indítványozta a Kremlnek: azonnal tegyék közzé a Moszkvába szóló meghívást, mert biztos volt benne, hogy a csehszlovákiai fejlemények miatt ennek megtételét amerikai részről a külügy megakadályozza. A látogatás természetesen elmaradt. Az amerikai elnököt környezete végül is rávette, hogy nyilvánosan ítélje el Csehszlovákia megszállását.

A moszkvai látogatás lehetősége azonban Johnson elnököt továbbra sem hagyta nyugton. A vietnami háború kilástalansága súlyos belpolitikai feszültséggel járt. Párizsban épp ez idő tájt nagyon vontatottan haladtak az Egyesült Államok és a Vietnami Demokratikus Köztársaság közötti tárgyalások. Az USA rá volt utalva a szovjet közbenjárás igénybevételére. Ugyanakkor mindkét nagyhatalom számára rendkívül fontos volt a párbeszéd fenntartása a Közel-Kelet kérdésében, ahol alig egy évvel a hatnapos izraeli-arab háború után is robbanásig feszült helyzet uralkodott. S mindeközben az Egyesült Államoknak elsőrendű érdeke fűződött a stratégiai fegyverek korlátozásáról és a későbbi csökkentésről szóló szerződés megkötéséhez. Az USA ez idő tájt e fegyvernemben némi fölénnyel rendelkezett, és ennek fenntartása belpolitikai pozícióerősítést eredményezhetett.

Johnson már 1968 októberében felujította a szovjetekkel folytatott titkos tárgyalásokat, minekelőtte Dean Rusk államtitkár bejelentette: a Szovjetunió biztosítja az amerikai kormányt, hogy nem fenyeget romániai bevonulás és Nyugat-Berlin elleni akció. A dokumentumok tanúsága szerint viszont Johnson erre szinte könyörögve kérte a Kremlt „az emberiség nevében“. Rusk bejelentésében az is szerepelt, hogy „a csehszlovákiai helyzetnek nem szabadna akadályt jelentenie a tárgyalások folytatásában“. A két nagyhatalom közötti alkukötések eklatáns megnyilvánulása volt, hogy 1968. október 17-én az amerikai kormány azzal a nem hivatalos ajánlattal fordult a szovjet kormányhoz: a közel-keleti kérdésben tárgyalási készséget tanúsítva járuljon hozzá a Csehszlovákia megszállása nyomán ránehezedő nemzetközi nyomás enyhítéséhez. Vagyis: amennyiben megértőbbek lesznek a közép-európai érdekeink iránt, gyengül a csehszlovákiai megszállás kritikája.

Cristiano Pinzani a baloldali Právo hasábjain megjelent írásában feltette a kérdést: a politikai realizmus diadala, avagy politikai cinizmus volt-e az a mód, ahogy az Egyesült Államok reagált a szovjet birodalmi módszerekre? A bipoláris világ felbomlása utáni etikai fogantatású külpolitikai szemlélet alapján „ultrarealista és cinikus“ magatartásnak nevezi az akkori amerikai reagálást. Ugyanakkor rámutat, hogy a nukleáris háború megakadályozása és valószínűségének csökkentése az akkori világhelyzetben erkölcsi imperativusnak számított. Csakhogy, tegyük hozzá, ez jól megfért a hatalmi különérdekekkel. S akkor hogy is van ez napjaink biztonságpolitikai értékrendjével? Az iraki háború fejleményei egyre több kérdőjelet halmoznak fel, hogy vajon a beavatkozás és be nem avatkozás mai felfogása továbbra is nem azt jelenti-e – Spinozát kissé szabadon értelmezve –, az erkölcs mindenkinek annyit ér, amennyi a hatalma.