ENSZ-mandátumra váró haderő

Természetesen ez nem azt jelentené, hogy az Egyesült Államok az ENSZ kezébe adná át a döntő befolyást Irakban – az ott állomásozó nemzetközi haderők irányítása továbbra is amerikai kézben összpontosulna, csakúgy, mint a politikai és gazdasági befolyás oroszlánrésze. Az ENSZ határozat elsősorban az USA szövetségesei számára fontos, illetve azoknak az országoknak, amelyek a világszervezet mandátuma esetén hajlandóak lennének katonai egységeket küldeni Irakba. Jelenleg Irakban megközelítőleg 145 ezer amerikai katona állomásozik, viszont az amerikai tervezők az iraki hadművelet megkezdése előtt azzal számoltak, hogy ettől lényegesen kisebb létszámú haderő is elégséges lesz az ország háború utáni stabilizálásához. Az amerikai katonai jelenlét jelenlegi szintje Irakban hosszabb távon csak nagy nehézségek árán tartható fenn. Ahhoz ugyanis, hogy egy bizonyos létszámú haderő a konfliktusövezetben állomásoztatható legyen, megközelítőleg háromszor annyi katona szükséges, hiszen figyelembe kell venni a misszióra még csak felkészülő egységeket és a kiképzést is – röviden a megkerülhetetlen rotációt. Az Egyesült Államok által jelenleg alkalmazott rendszer szerint egy-egy egység maximum egy évig tartható a konfliktusövezetben (a Nemzeti Gárda esetében ez az időtartam fél év), és ez az idő már vészesen közeledik bizonyos egységek esetében, hiszen az amerikai haderő átcsoportosítása a térségbe már a múlt év második felében megkezdődött. Ezért lenne tehát egyre aktuálisabb ezek felváltása új, friss egységekkel. Ezen a ponton azonban figyelembe kell venni az amerikai hadsereg korlátait is. Jelenleg az amerikai szárazföldi haderő létszáma valamivel meghaladja a félmilliót, amihez hozzá lehet még számolni a tengerészgyalogság körülbelül 150 ezer tagját. Ennek a létszámnak azonban természetesen elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy egyidejűleg biztosítsa a katonai jelenlétet minden olyan régióban, amely fontos az amerikai érdekek szempontjából, és amely nagyobb mértékű szárazföldi haderő jelenlétét igényli (nem lehet természetesen megfeledkezni az USA légierejéről és haditengerészetéről, illetve a speciális erőkről, amelyek olyan régiókban is biztosítják az amerikai jelenlétet, amelyekben nem állomásoznak nagyobb létszámú szárazföldi egységek). Az Európában állomásozó amerikai haderő létszáma már jelenleg is radikálisan csökkent az iraki háború következtében, hiszen jelentős számú haderő volt átvezényelve a Közel-Keletre elsősorban Németországból, így onnan már nem igazán lehet nagyobb mértékű tehermentesítésre számítani. Még ha figyelembe vesszük is, hogy Európában belátható időn belül nem valószínű az amerikai haderő nagyobb mértékű összpontosításának szükségessége, akkor is probléma lehet a szükséges „haderőmennyiséggel”. Az amerikaiaknak ugyanis fenn kell tartaniuk más elkötelezettségeiket is. Ide sorolható természetesen az afganisztáni jelenlét és a távol-keleti elkötelezettség is, amely létszám tekintetében a legkomolyabb (megközelítőleg 37 ezer fő Dél-Koreában és 55-57 ezer fő Japánban). Ezek közül egyik esetében sem lehet jelentősebb mérséklődéssel, és ezáltal tehermentesítéssel számolni – Afganisztán esetében amúgy sem túl magas az amerikai jelenlét (valamivel haladja meg a tízezer főt) az ottani célokhoz mérten, és a Koreai-félszigeten kialakult feszültség sem teszi lehetővé az amerikai katonai jelenlét drámai csökkentését a térségben. Ennek következtében viszont csak két megoldás képzelhető el az Egyesült Államok számára Irakkal kapcsolatban. Az egyik, hogy az ősz folyamán csökkentik az iraki jelenlétet nagyjából az eredetileg tervezett szintre, tehát megközelítőleg 60-80 ezerre. ĺgy azonban kockáztatnák az egész iraki terv kudarcát, hiszen nem valószínű, hogy a jelenlegi helyzetben garantálható lenne a stabilitás ekkora létszámú haderővel. A másik lehetőség, hogy a jelenlegitől nagyobb részarányban vennének részt az iraki stabilizálásban az USA-val szövetséges országok. Konkrétabban: a jelenleg Irakban állomásozó amerikai egységek közül a hadsereg 101. hadosztályának és a tengerészgyalogság első expedíciós hadosztályának felváltását tervezik nemzetközi haderővel. Míg a tengerészgyalogosok esetében ez már többé-kevésbé megvalósult a lengyel vezetésű többnemzetiségű „hadosztály” létrehozásával, a 101. hadosztály esetében egyelőre nem lehet tudni, mikor és milyen szövetséges haderő váltja fel, miközben ezt az egységet legkésőbb a jövő év elején tervezik kivonni Irakból. A „hadosztály” kifejezés már a létszám miatt is sántít az északi szomszédunk által vezetett haderővel kapcsolatban, hiszen míg ennek az összlétszáma nagyjából 9000 fő, egy amerikai hadosztály létszáma 15 ezertől 20 ezerig terjed, ráadásul harcértékét nem igazán lehet összehasonlítani a tengerészgyalogos hadosztályéval – igaz, feladatuk nem is a harc, hanem a békefenntartás, illetve a rájuk bízott terület stabilizálása. Figyelembe véve a lengyel vezetésű „hadosztály” létrehozása körüli problémákat is, az amerikaiak számára rendkívül fontos, hogy nagyon rövid időn belül tisztázódjon, ki és milyen egységeket hajlandó Irakba küldeni, hiszen az egységek átcsoportosítása, majd felkészülése, „akklimatizációja” több hónapot fog igénybe venni, miközben, mint már említve volt, a 101. hadosztály kivonása legkésőbb a jövő év februárjában vagy márciusában aktuális. Ebből következik, hogy az Egyesült Államoknak olyan országokat kellene meggyőznie, amelyek képesek legkevesebb 20 ezer katonát Irakba küldeni (természetesen Washington számára az volna az ideális, ha annyi szövetséges katonát sikerülne „összegyűjteni”, hogy még több amerikai egység felváltása is lehetséges legyen, elsősorban azokban az esetekben, ahol a Nemzeti Gárda egyes egységeit küldik Irakba). A lehetséges országok között megtalálhatóak a régi amerikai szövetségesek éppen úgy, mint egyes ázsiai országok. Az európai szövetségesek közül a britek és a spanyolok (a lengyel övezetben) már állomásoztatnak haderőt Irakban (természetesen Nagy-Britannia esete nagyon specifikus). Németország egyértelművé tette, hogy nem küld katonákat Irakba, miközben a német álláspont elsősorban politikai döntés eredménye, de ha figyelembe vesszük a jelenleg külföldön állomásozó német haderő szintjét (megközelítőleg 9 ezer fő), a németek már nem is lennének képesek jelentősebb külföldi haderő-telepítésre. Hasonló a helyzet Franciaországgal is, annyi eltéréssel, hogy esetében jóval magasabb számú a külföldön állomásozó katonák száma (némely időben jelentősen meghaladja a 30 ezer főt), és kedvező politikai döntés esetén még lehetséges lenne bizonyos létszámú francia haderő Irakba telepítése – erre azonban viszonylag kicsi az esély. Az Európán kívüli országok közül elsősorban Törökország, Pakisztán, India, kisebb mértékben az USA-barát arab államok, esetleg Dél-Korea jöhet számításba, azonban mindegyikük feltételül szabta az ENSZ-határozat elfogadását (Oroszország még ez esetben is kizárta, ráadásul csecsenföldi elkötelezettsége miatt nem is igen bővelkedik külföldön bevethető egységekben). Az USA számára tehát elsősorban ezek miatt az országok miatt fontos az ENSZ-határozat. Ha viszont valamilyen oknál fogva ez mégsem sikerülne, minden valószínűség szerint tovább folytatódna az amerikai szárazföldi hadsereg túlerőltetése, aminek egyik jele, hogy némelyik tengerészgyalogos egységnek vissza kellene térnie Irakba az ott állomásozók felváltására, noha a tengerészgyalogság elsődleges profilja eléggé messze áll a békefenntartástól.