Én is kaptam igazolványt

Nekem is van már magyarigazolványom. Igaz, nincs rajta a magyar címer és a korona, s nem is Magyarországon állították ki, hanem Csehszlovákiában, a Szudéta-vidéken, a žateci rendőrparancsnokságon, 1947. november 13-án. Nem öt évre szólt, csak „po dobu pracov. přikázaní” (vagyis a kényszermunka idejére), de hivatalos papír, és a „Jmenovaný se hlásí k národnosti” (a nevezett nemzetisége) rubrikában az szerepel: „maďarské” (magyar). Az igazolvány kézhezvételét sok „kedvezmény” előzte meg. Mivel nem reszlovakizáltunk, 1947. január 9-én szerény ingóságainkkal beraktak egy fűtetlen marhavagonba és 4 nap múlva a žateci vasútállomáson raktak ki. További „kedvezmény” volt, hogy odahaza elvették a földünket, a házunkba egy Romániából Szlovákiába települt családot tettek. Hontalanok, állampolgárság nélküliek voltunk. Később ugyan megkaptuk a csehszlovák állampolgárságot, ám házunkat, földünket csak 1950-ben adták vissza. Meghurcoltak, lelkileg összetörtek, és a mai napig senkinek eszébe nem jutott, hogy kárpótoljanak. Távol áll tőlem, hogy valakitől is irigyeljem a kedvezményeket, amelyeket a magyarigazolvány biztosít, de azért a magyar államnak el kellene gondolkodnia azon is, hogy voltak olyanok, akik meghurcoltatásuk ellenére is kitartottak a magyarságuk mellett. Ők voltak a „gyökerek”, amelyek nélkül a szlovákiai magyarságnak nem lenne „lombja”. Ezért is érzem úgy, hogy a Szudéta-vidéken kiállított igazolvány számomra igazi „magyarigazolvány”.

Id. Klebecska István

Farnad