Elsődleges cél – hátsó szándék

Putyin orosz és Bush amerikai elnök első ízben Szlovéniában találkozott. Mosolyuk még óvatos volt, az amerikaiak szája viszont utóbb fülig ért: nagyon jól szórakoztak elnökük kijelentésén, mely szerint belenézett Putyin szemébe, és úgy döntött, hogy bízhat benne. Igazán baráti érzelmeket viszont nyilvánvalóan azután kezdett táplálni iránta, hogy szeptember 11-én Putyin volt az első államfő, aki együttérzését fejezte ki neki és felajánlotta segítségét. Novemberben Bush már saját birtokán látta vendégül az orosz elnököt, megjegyezvén, hogy Texasban az emberek csak a jó barátokat hívják meg a házukba. Szeptember 11. után sok minden megváltozott, ám a fentiek is bizonyítják, hogy a nagypolitika legfontosabb kérdése még mindig ugyanaz a klasszikus: „Qui prodest?” Az érdekek mozgatják a világot, s mostanság az Egyesült Államok és Oroszország elsődleges érdeke több ponton találkozik, bár szándékaik, célkitűzéseik, cselekedeteik mozgatórugói különbö-zőek. Vlagyimir Putyin népszerűsége úgy 70 százalékos, pozícióját csak a csecsenföldi konfliktus kiszélesedése ingathatná meg. Ugyanazé a konfliktusé, amelynek köszönhetően rakétasebességgel államfő lett. Az oroszok elismerése mellett viszont el kellett könyvelnie a kemény külföldi bírálatokat is a polgári lakosságot cseppet sem kímélő tisztogató hadműveletek, a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód, a megadást választó csecsenek megkínzása és meggyilkolása miatt. Azt pedig az oroszok sem nagyon hiszik el neki, nem még a külföldiek, hogy Csecsenföldön vallási fanatikusok és terroristák harcolnak a civilizáció ellen, és szó nincs függetlenségi háborúról.

Korábban George Bush úgyszintén keményen bírálta a túlkapásokért későbbi barátját, bár tény, hogy ő is elismerte: a csecsen terrorizmus létezik és nagyon aktív. De nyilván nem lenne, ha az oroszok elismernék a csecsenek önrendelkezési jogát. Szeptember óta nagyot változott a retorika: Washingtonnak nem érdeke, hogy az oroszokat Csecsenföld miatt bírálja, hiszen szüksége van egyrészt éppen a csecsenföldi, másrészt afganisztáni tapasztalataikra és hírszerzési forrásaikra. Természetesen a csecsen vezetés is érzékeli a változást: közvetlenül az Egyesült Államok elleni terrortámadások után jelentős offenzívát indított az orosz erők ellen, de a remélt eredmény elmaradt – abban a hektikus időszakban az oroszokat nem érte váratlanul a harci cselekmények intenzitásának növekedése. Ráadásul a csecsenek ezzel öngólt lőttek: még az iszlám országok sem voltak elragadtatva tőlük, sőt. Ezek után már annyit sem illett mondani az oroszoknak, hogy „jó, jó, de azért mégis...” A „de” eltűnt a diplomáciai szótárból. Mégsem volt haszontalan a változás – úgy általában. Ahmed Zakajev és Viktor Kazancev, a két elnöki megbízott háromórás, zárt ajtók mögötti, azóta is titokkal övezett tárgyalásokat folytatott. Ha figyelembe vesszük, hogy ez közvetve Aszlan Maszhadov csecsen elnök Moszkva általi elismerését jelenti, akkor akár fordulatról is beszélhetünk. A folytatás bármikor bekövetkezhet, a tényleges rendezési folyamat viszont bizonyára csak az afganisztáni rendezés oldalvizén képzelhető el. Ha a tálibok elkerülhetetlen veresége után a csecsenek nem állítják félre a saját iszlám szélsőségeseiket, akkor ügyük elveszett – nem lehet nem látni, hogy Putyin éppen erre spekulál. Ha viszont felülkerekednek a mérsékelt csecsen erők, akkor nyilvánvalóvá válik, ami eddig sem volt hétpecsétes titok: Oroszország már nagyon sok befolyási övezetét veszítette el, a stratégiai fontosságú Csecsenföldet most már nem adja – itt akar valamiféle példát statuálni az esetleges többi elégedetlenkedőnek. Kérdés, mit fog látni ekkor Putyin szemében az amerikai elnök, ha egyáltalán belenéz.