Előre, a zavarodottságig

Mindenki számára tartogattak meglepetéseket az iraki háború első napjai. A katonai szakértők megdöbbenve látták a szövetséges tengerészgyalogosok gyors katonai invázióját. Míg az amerikai katonai vezetés a meglepő iraki ellenálláson töpreng, mi a tévé előtt törhetjük a fejünket, hogy az iraki vagy amerikai propagandának higgyünk-e? Bár az amerikai hírcsatornákat nézve úgy látszik nemigen illik kimondani, de Bush elnök nagyot kockáztat. A tét a szövetséges katonák élete. Elindítani a szárazföldi hadműveleteket az átfogó bombázások előtt, kockázatosnak tűnt. Valószínű, hogy az amerikai katonai vezetés hitt az iraki hadsereg demoralizálásáról szóló titkosszolgálati híreknek. Bár az első nap sikerei valóban ezt látszottak megerősíteni, a Kuvaithoz rendkívül közel eső Umm-Kaszr kikötővárost – saját jelentéseik szerint – most már vagy négyszer foglalták el a szövetségesek, ám a hírügynökségek még mindig harcokról tudósítanak. Umm-Kaszr helyzete egyfajta tükörképe lehet a háborúnak. Az iraki hadsereg modern technika és komoly felszerelés nélkül néz farkasszemet a szövetséges haderővel, azonban az elitalakulat, a Köztársasági Gárda a jelek szerint komoly erőt képviselhet. Elsősorban a városok ostrománál okozhatnak komoly veszteséget a szövetségi haderőknek. Ezekben a harcokban ráadásul nem vethető be a szövetségesek legnagyobb fegyvere, a légierő.

A szövetségesek veszteségei kisebb koordinációs problémákra utalnak. Két szövetségi helikopter egy amerikai anyahajó felett ütközött össze, a brit légierő gépét valószínűleg amerikai rakéta találta el. Valószínűsíthető, hogy Washington a háború mihamarabbi befejezését szolgáló döntései néha a saját katonáikra is meglepő hatással vannak.

A problémák ellenére a szövetségi haderő lassan bekeríti Bagdadot. A szövetséges erők offenzíváját sokkal inkább megzavarhatja egy török– kurd fegyveres harc, amely borítékolható, ha a török hadsereg ténylegesen átlépi Irak északi határát. Nem véletlen a szinte naponta elhangzó és egyre ingerültebb amerikai kérés Ankara felé, hogy a török hadsereg maradjon ki a háborúból. Ez a harc ugyanis magán viselné az etnikai jelleget, amelyet a szövetségi hadsereg eddig gondosan elkerült. Egy etnikai jellegű harc további felkelést szíthatna délen az iraki síiták között. Márpedig bármilyen etnikai villongás nehezíti a háború befejezését, amelyet „nem Irak, hanem a diktátor ellen folytatnak”.

Közben az amerikai mértékadó sajtóban elemzések láttak napvilágot, melyek szerint a washingtoni adminisztrációnak komolyan kellene vennie az észak-koreai fenyegetést. Már csak azért is, mert ha az őrület jegyeit mutató koreai diktátor valóban úgy érzi, hogy a következő célpont ő lehet, akkor soha jobbkor nem támadhatná meg az USA-t, mint most. A tíz aktív amerikai divízió közül nyolc a Perzsa-öbölben, Afganisztánban és Boszniában van. A 12 repülőgép-anyahajó közül öt az Öbölben van, három szárazföldi dokkban várja a javítást, egyet most szerelnek fel, így csupán három vethető be azonnal. Frederick Kagan hadtörténész szerint egy esetleges észak-koreai támadás felérne akár Pearl Harbourral is, amikor a Japánok 1941-ben megtámadták az USA-t, bevonva ezzel a nagyhatalmat a II. világháborúba.

Nem véletlen, hogy Washington minél gyorsabban be akarja fejezni a háborút. A kérdés az, mekkora áldozatot kell ezért hoznia.