Elkerülhető riasztásokért

Pár nappal ezelőtt, az óriási kánikulától kókadtan bandukoltam hazafelé, s hogy rövidítsek, nem kerültem meg a közeli egészségügyi központ épületét, hanem annak udvarán keresztül vettem az irányt. A mentőszolgálat bejárata előtt két gyorsmentő kocsi parkolt, az egyiket – gondolom a sofőr lehetett – éppen ápolta egy fiatalember: az ablaküveget fényesítette ráérős mozdulatokkal. Őt figyeltem, ahogy bíbelődött a járművel, amikor az ügyelet bejáratán kilépett egy piros egyenruhás fiatalember, és lomha léptekkel, mint akinek nem akaródzik, vagy azon tűnődik, menjen vagy maradjon, elindult a másik kocsi irányába. Az ablaküveg megtisztításán ügyködő kollégája megkérdezte tőle, „riasztás?”, de a kérdést inkább csak rutinból tette fel. „Igen” – röpítette a választ amaz. „Milyen esethez?” – firtatta tovább az ablakmosó. „Érfelvágáshoz” – bökte ki a másik, közömbösen, közönyösen, mintha csak azt mondta volna: felforrt a teavíz. Bár ez a hasonlat nem a legmegfelelőbb, hiszen még az a közlés, hogy felforrt a teavíz, is hordoz magában valamilyen érzelmet. Mondjuk azt, örülünk, hogy végre felforrt a teavíz, mert enyhíthetjük szomjunkat, és feldobhatjuk magunkat egy csésze finom teával. Vagy épp az ellenkezőjét, hogy miért éppen ebben a pillanatban kellett gyöngyöző erővel felforrnia a víznek, amikor megszólalt a telefon, a kapu- vagy az ajtócsöngő. De az a piros uniformisos fiatalember úgy foglalt helyet a mentőkocsi sofőrülésén, hogy még csak annyi érzelem sem volt a hangjában, amelyből egy pici jele eljutott volna hozzám annak: belegondolt, milyen emberi tragédiához hívták mentéshez. Nekem az esettől mindenesetre rosszhangulatú lett az estém, lehet attól, hogy valaki képes csak úgy szenvtelenül odabökni: érfelvágásos esethez kaptak riasztást. Aztán belegondoltam, lehet, hogy azt a rengeteg fájdalommal, vérrel, jajjal, halálsóhajjal kísért munkát csak közönyös, nemtörődöm hozzáállással szabad végezni, különben érzelmileg beleroppan, aki egy életen át végzi. Ugyanis meglehet, hogy azért telt rossz hangulatban az estém, mivel én nem tudtam fásultan, rezignáltan fogadni az esetet: látni véltem egy lényt, egy szerencsétlen áldozatot, aki mellett nem állt senki, bajában nem nyújtott neki segélykezet senki, ezért úgy kicsúszott lába alól a talaj, hogy egy gyönyörű szép nyári napon, amikor más élvezi a vizet, a napfényt, ő élet-halál között lebeg. És azon kezdtem tűnődni, fiatal vagy idős lehet-e a szerencsétlen, akinek az a szép nyári nap nem volt olyan szép, és ha visszahozzák az életbe, az emléke se lesz szép soha már. Aztán megriadtam: ugye nem egy gyerek követett el ostobaságot, egy tanuló, egy diák, akit így, bizonyítványosztás előtt kiúttalanságba kergetett a vártnál rosszabb érdemjegyek okozta félelem, rettegés, szorongás. Nem az vezetett-e tragédiához, hogy ebben az érdemjegy-fetisizált oktatási rendszerben igen nagy súlya van a jegyeknek a szülők szemében, s egy gyerek lelke nem bírta a nyomást. Csak azért, mert mi, felnőttek nem tanultuk meg még mindig: a számok nem lehetnek olyan fontosak, hogy egy szép nyári napot megmérgezzenek. Annyira, hogy egy piros egyenruhás fiatalember lomha léptekkel elinduljon értelmetlenül okozott tragédiához.