Elhallgatott vajdasági évforduló

Az évfordulóra az újvidéki egyetemen emlékeztek nemrég, másutt nem nagyon, vagy sehogy. A mostanában már-már megszokott közöny, az ilyesfajta feledékenység általában sem szép gesztus, ebben az esetben pedig különleges méltánytalanság. Hiszen nemcsak irodalmi ügyről van szó, hanem – túlzás nélkül állítható – a nemzetiségek szellemi életének önállósodásának folyamatáról. A Híd a jugoszláviai magyar nemzetiségi tudat formálásában játszott egész Közép-Kelet-Európában kiemelkedő és az időben visszapillantva maradandó szerepet. Természetesen elsőrendűen azzal, hogy segítette az önálló kisebbségi szellemi élet talpra állítását. Alapítóinak (többek között a horthysta kémelhárítás által meggyilkolt Mayer Ottmárnak), majd az 1945-ös újraindító szerkesztőnek, Steinfeld Sándornak, illetve utódainak, Herceg Jánosnak, Major Nándornak, Ács Károlynak, Bányai Jánosnak ez volt a legfontosabb célja. Ugyanakkor e folyóirat címe, a Híd egy társadalmi-történeti program jelképévé lett. A vajdasági szerkesztők problémaérzékenységét és tájékozottságát, egy párhuzam is bizonyította: nagyjából ugyanebben az időben kezdi el Magyarországon Németh László a szomszéd nemzetek megismerését szorgalmazó tevékenységét és választja írásai gyűjtőcímeként a több nyelven megismételt fogalmat, a hidat. Csehszlovákiában Fábry Zoltán, Balogh Edgárral együtt találta ki ezt az eszmét, amely a súlyos és mégis időlegesnek minősíthető kudarcok dacára mindmáig érvényes és okos feladat nemcsak a magyarság, hanem minden nemzetiségi értelmiségi közösség számára. Annak a felismerése, hogy a kisebbségi sorsnak ugyan tragikus hátrányai is vannak szép számmal, ám jelentős és értékteremtő küldetése, a közvetítés nemes feladatának vállalása – komolyan megemeli társadalmi rangját. Saját államában és az úgynevezett anyaországban.

Manapság meglehetősen sokat idealizálják a korántsem csak az első világháború következményeként visszavonhatatlanul felbomlott Habsburg-monarchia előnyeit. Akadtak ilyenek. A XIX. század végének hihetetlen ütemű polgárosodása például ilyen volt, hiszen az egységes régió gazdasági előnyeinek felhasználásából következett. Viszont szinte felmérhetetlen kárt okozott, hogy az „oszd meg és uralkodj” régi elvére épült birodalom sok-sok népe alig, vagy egyáltalán nem ismerte egymást és ennek következményeként ellenségként élt kényszerűen egymás mellett. És nem is akart a közös házban élni. A megismerés azonban a geopolitikai változások után társadalmi igénnyé lett a régi ház szomszédokká változott lakói között, hiszen azok a hatalmi és kulturális felsőbbrendűségi igények, illetve tényleges megosztó viszonyok megszűntek, vagy azonnal, vagy fokozatosan. A magyar fölény szinte azonnal, nem csekély részben adminisztratív intézkedések következményeként, a német kultúra e térségben észlelhető domináns helyzete pedig fokozatosan tűnt el a második világháború végére.

Mit jelentett konkrétan ez a közvetítő küldetés, a „híd” szerepének vállalása? Például azt, hogy a horvát Miroslav Krleža felfedezi Adyt és Sinkó Ervint, Németh László, Fejtő Ferenc, Csuka Zoltán és Sinkó Ervin bemutatja Krležát. A magyar névsor azt is dokumentálja, hogy milyen széles világnézeti spektrumban hódított a „híd” jelentőségének felismerése. Másokat, sokakat említhetnék, a többi vajdasági kisebbség, például a szlovák szellemi-irodalmi teljesítményeket ugyancsak bemutatták. Egy későbbi időszakban ez a szerep ki is tágult és erre éppen a Szabadkáról Újvidékre került folyóirat múltja a bizonyíték. A híd ugyanis az ötvenes-hatvanas években akár Magyarországon, akár Csehszlovákiában, akár Romániában – Tito politikájának hatásaként, illetve a sajátos jugoszláviai viszonyokat kihasználva – a szabadabb irodalmi-közéleti gondolkozás mintája is lett és fontos tájékozódási ponttá vált. Természetesen elsőrendűen a jugoszláviai közeget lehetett megismerni, amelyről az adott országok sajtója többnyire torz képet rajzolt, furcsa függvényeként a szovjet–jugoszláv kapcsolatoknak. Ám a tiltott magyarországi, romániai, csehszlovákiai ügyek, nem is szólva a szovjet irodalom bonyodalmairól – igaz, óvatos tálalásban – nyilvánosságot kaptak. A Híd ekkor nemcsak az ismereteket bővítette, hanem bizonyos értelemben a nyitottabb világlátásra is módot nyújtott. (Izgalmasan vallottak erről a romániai magyar írástudók, Gáll Ernő és Méliusz József.) Nem csupán politikai kérdésekben (mondjuk a jugoszláviai önigazgatási rendszerről), hanem elsősorban Sinkó Ervin, B. Szabó György, Bori Imre tanulmányainak közlésével magyar irodalomtörténeti tabukat is sikerrel bombáztak.

Időszerűsége ugyancsak lehet a Híd jubileumának, függetlenül attól, hogy a folyóirat mai állapota – sajnálatos szinkronban a vajdasági magyar kultúra válságos szituációjával – sok aggodalomra adhat okot. Ugyanis a Híd példája arra is bíztat, hogy a budapesti centrumtól távolabb, a magyarországi irányzatoktól viszonylag függetlenül mennyire sikeresen lehetett, lehet egy irodalmi-világnézeti folyóirat önállóságát megformálni és ezzel az egyetemes magyar kultúrában tisztes rangot szerezni. Ismétlem: nem a jubiláló irodalmi folyóirat teljesítményét mértem fel, ilyen szándékom ilyen korlátozott terjedelemben nem is lehetett. A folyóirat egyik fontos küldetésére, máig aktuális üzenetére szerettem volna figyelmeztetni. A hidakra ugyanis ugyanúgy szükség van, mint a Hídra.