Élelmezés és éhezés a világon

Különösen fontos az élelmezési világnap (október 16-a), illetve szegénység elleni küzdelem világnapja (október 17-e). Mert az utóbbi évek állítólagos gazdasági növekedése ellenére a társadalom egyes rétegei között egyre nagyobb szakadék tátong. Ne áltassuk magunkat, közönyössé váltunk, elfogadtuk a szélsőséges szegénység legkirívóbb megnyilvánulásait is. Hisz többnyire szótlanul megyünk el az utcán ülő-fekvő hajléktalanok mellett, nem visel meg bennünket a guberáló nyugdíjasok, az aluljárókban kéregető gyermekek látványa. Pedig kiszolgáltatott helyzetük miatt őket talán még kegyetlenebbül, még kirívóbb módon érinti a szegénység, mint más sorstársaikat. A sajtóban gyakran jelennek meg tényekkel és számokkal alátámasztott írások az éhezőkről. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), valamint a Világélelmezési Program (WFP) jelentéseiből kiderül, hogy a nemzetközi közösségnek aligha sikerül megvalósítania célkitűzését, és 2015-re a felére csökkenteni az éhezők számát a világon. Nem tudom, újabban készültek-e felmérések, de a régebbiek szerint 1997–1999-ben a világon 815 millió alultáplált ember élt, 777 millió a fejlődő országokban, 27 millió a rendszerváltó államokban, 11 millió a fejlett ipari országokban. Csupán gyerekből több mint 300 millió éhezik a világon, többségük kislány. Talán nem véletlen, hogy az ENSZ egymás mellé helyezte a két napot. Ugyanis a világszervezet egyik fontos feladata az, hogy a jóllakott fogyasztók emlékezetébe vésse: gondoljanak arra, mi a kötelességük a szerencsétlenekkel szemben. A szánalom biztosan kevés, igaz, szükséges a segítő szándék is, de nem könnyű ennek hatékony formáját megtalálni. Rá kell döbbenni arra, hogy olyan gonddal állunk szemben, amely alamizsnával nem orvosolható. Kormányoknak kell cselekedniük, mindegyiknek másképpen, attól függően, hol a felelősségük. Szociológusok mutatták ki a világnap alkalmából tartott konferenciákon, hogy rosszabbul állunk, mint valaha. A kormánypolitika görcsösen – inkább politikai, mintsem szociális megfontolásból – középosztályi fölemelkedésről beszél, miközben az elfelejtett és mellőzött rétegek mind jobban elsüllyednek a szegénységben. Akinek föl kellene emelkednie, nem tudja igénybe venni a támogatásokat, ha egyáltalán vannak. A népesség elöregedése is óriási teher a társadalom számára, a mai középosztályra idővel szegénység és rossz egészségügyi ellátás vár. Mert az egészségügy nincs felkészülve ilyen nagyszámú idős ember ellátására. A szegénységgel foglalkozó tanulmányok leszögezik: a most születő gyermekek 30–35 százaléka szegény családban látja meg a napvilágot. Ezeknek a gyerekeknek nagy az esélyük arra, hogy generációkon keresztül átörökítsék a szegénységet. Az uniós csatlakozás lázában égő hazai politikai elit hajlamos megfeledkezni azokról, akik a mindennapos megélhetésért folytatott küzdelmükben napról napra távolabb kerülnek Európától.