Egység és megosztottság

Hogy a budapesti kormány döntését mi motiválta, máig nem tudni. Racionális ok biztosan nem. Hiszen a KMKSZ vezette irodák működtetése sikertelennek igazán nem volt mondható: több mint 60 ezer magyarigazolványt osztottak ki az alig 160-180 ezres kárpátaljai magyar közösség körében. (Vagyis, míg a Felvidéken 10 magyar közül csupán egy rendelkezik az okmánnyal, Kárpátalján ugyanez az arány 3:1.) Egyesek úgy vélik, az ügy hátterében elsősorban a tavaly májusi Máért-gyűlés, illetve a KMKSZ ottani fellépése áll: a Kovács Miklós vezette szervezet ugyanis nem írta alá a státustörvény módosításáról szóló nyilatkozatot. Felmerül a kérdés: miért nem hallunk minderről? Vajon azok a politikusok, újságírók, közéleti szereplők, akik naponta adnak hangot nyugtalanságuknak a romániai és a vajdasági magyarság egységes érdekképviseletének megbontásáért, miért nem aggódnak hasonlóan a kárpátaljai magyarság egységéért? A válasz egyszerű: azért, mert a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség – szemben a vezető romániai és vajdasági magyar politikai tömörülésekkel – nemzeti-konzervatív szellemiségű szervezet. Tehát, míg a Markó Béla vezette romániai, illetve a Kasza József irányította vajdasági magyar pártokat jobbról, a KMKSZ által alkotott „egységes” kárpátaljai magyar érdekképviseletet baloldalról igyekeznek „megosztani”. (Idézőjel és idézőjel: az „egység” és a „megosztás” fogalmának használata a kommunista diktatúrából ered, ahol a másként gondolkodók elnyomására használtak őket. Ma demokrácia van. Melyben a „baloldali” Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség létrejötte éppen annyira demokratikus, mint a „jobboldali” Székely Nemzeti Tanácsé.) Egyszóval, tetten érhető a politikai véleményformálók elfogultsága. Hiszen mint a KMKSZ esete rávilágít, aggodalmuk oka valójában nem a határon túli magyar közösségek politikai megosztottsága, hanem a nemzeti-konzervatív érzelmű szerveződések megjelenése a politikai közéletben – elsősorban Romániában. De minden kétséget kizáróan ugyanez a félelem jelenik meg a mátyusföldi tisztségviselők, polgármesterek, iskolaigazgatók, illetve a Szövetség a Közös Célokért szervezet nemrég Nagyfödémesen tartott találkozójával kapcsolatban is. Hogy egy kétségbeesettség és csalódottság közepette létrejött civil fórum mennyire lehet kovásza a felvidéki magyarság érdekképviseletének, még nem tudni. Azt azonban, hogy az ott elhangzottakat és a zárónyilatkozat megfogalmazását mennyire a nemzetért való tenni akarás szülte, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a résztvevők között ott találjuk Duray Miklóst is, akinek – ha emlékezetünk nem csal – a magyarságért való elvszerű kiállást sohasem kellett igazán tanítani. Ma sem kell. S különösen nehezen fogadható el ez az „oktatói” tevékenység olyan véleményformálók részéről, akik egyetlen alkalommal sem emelték fel szavukat – hely hiányában csak egy egészen rövidke felsorolás következik – több százezer hektár föld nevesíthetetlensége, a felvidéki magyar katolikus püspökség/segédpüspökség kérdése, vagy éppen a szlovákiai magyar kisebbség Európában szinte egyedülállóan gyér nyelvhasználati jogai miatt.

A szerző magyarországi munkatársunk