Egyetértek Orbán Viktorral!

Kezdjük egy rendszerváltás idejéből valóval: „Ha a választásokon csak pártok indulhatnak – amit helytelenítenék –, akkor kényszerűségből talán létre fogunk hozni egy választási pártot, amit azonban a választások után sürgősen feloszlatunk. (…) A hozzám legközelebb állók, Kövér László és Fodor Gábor velem együtt egyfajta szociálliberális meggyőződésűek. A Századvég című lapunknál ugyanakkor dolgoznak olyan reformkommunista szerkesztők is, mint Stumpf István és Wéber Attila. Őket változatlanul barátaimnak tartom, de egyszersmind politikai ellenfeleimnek is.” (HVG, 1989. augusztus 26.)

Jöjjön a kilencvenes évek eleje: „A Fidesznek igenis van elvi kiindulópontja… a modern 20. század végi liberalizmus.” „Ennek az országnak a sorsát csak egy polgári középerőkből álló kormány tudja megnyugtatóan rendezni. Olyan polgári liberális kormány, amely (…) nem enged sem egy jobb-, sem egy baloldali etatista gazdaságpolitika csábításának. Csak egy ilyen liberális kormány látszik alkalmasnak arra, hogy megértesse a polgárokkal, hogy a privatizáció lehetőség, hogy meggyőzze őket arról, hogy minden olyannyira várt intézkedés – legyen szó nyugdíjról, gyedről, családi pótlékról, munkanélküli-segélyről – csak akkor lehetséges, ha előteremtjük hozzá a szükséges pénzt. Márpedig pénz csak piacgazdaságban terem, pénz és piac pedig nincs a pénzforgatáshoz értő vállalkozók, tőkések nélkül… Hangulatkeltés folyik a bankárok, a bankok, a pénztőke és a nemzetközi pénzügyi intézmények ellen… Egy liberális kormány képes lesz arra, hogy kíméletlenül szembeszálljon az… idegengyűlölettel…” Zene füleimnek, nehéz lenne jobban megfogalmazni, Magyarországnak helyesebb (gazdaság)politikát kínálni. De jöjjön egy idézet az első Orbán-kormány idejéből, 2000-ből: „Amíg a sínpályák, valamint annak a működtetéséhez szükséges berendezések értelemszerűen állami tulajdonban kell, hogy maradjanak, addig mind a személyszállítás, mind az áruszállítás területén egy nem elkapkodott, de meglehetősen gyors és értelmes magánosítás, privatizáció, az elképzelhető. Ennek a részletein dolgozik most a miniszter úr…” Na, ezzel is nehéz lenne vitatkozni. De vissza a kilencvenes évek elejére: „A populizmus élő klasszikusai szájában a liberális szó káromkodás, szitok. A liberálisok ugyanis szabadságot követelnek a népnek, hogy vállalkozhasson és választhasson. A populisták ellenben fel akarják emelni a népet. (…) Ezért vonzódtak a populisták mindig az állam gyámkodó hatalmához.” Milyen igaz, mondhatni örökérvényű, akárcsak a következő, amely mintha tegnap íródott volna: „A nacionalizmus (…) és a politikai demagógia újjáéledését, az autoriter nosztalgia és a politikai szélsőségek fölerősödését tapasztaljuk az egész térségben. Ez az új, a szélsőjobb elvakult, demokráciaellenes erői által szított és a megnövekedett szociális feszültségeket kihasználó radikalizmus rendkívül veszélyes. A radikalizmus ma egészen mást jelent, mint tegnap. A tegnap radikalizmusa a demokrácia kiépítéséért és az emberi szabadságjogokért küzdött, a mai radikálisok pedig megpróbálják lerombolni a demokratikus rendszert.” Pontosan így van, és azzal is csak egyet lehet érteni, hogy: „A radikális jobboldal nemzetiségi politikája patetikus magyarkodásban, hazafias frázisokban (…) merül ki. Visszaélnek a nemzeti retorikával, valójában nemzetellenes politikát folytatnak. (…) Ugyanakkor egyetlen magyar kormány sem érezheti felhatalmazva magát arra, hogy a kisebbségek iránti politikai felelősséget átvállalja a határainkon kívül élő magyarok politikai szervezeteitől.”

És végül jöjjön egy nagyon aktuális, pedig már 19 éves: „Nem azért dolgozott-e az elmúlt nyolc évben a társadalom, hogy soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar”. (Magyar Nemzet, 1998. április 9.) Kell ezekhez kommentár? Ugye nem…