Egy-két évtizedes túránk a jobb élet felé

A statisztika szerint az átlagfizetés idén újra meglódult és 13 ezer korona fölé emelkedett. A számok persze csalnak, a százezres menedzserfizetések emelkedése nyilván jobban hozzájárult ehhez az adathoz, mint a vidéki összeszerelő üzemekben a szalag mellett dolgozók gondosan a lehető legalacsonyabbra kalibrált fizetései. Bár országos adataink nincsenek, mindenestre az ország nyugati felében a szuper- és hipermarketekben karácsony előtt tapasztalt elképesztő állapotok egy időre nehezen hihetővé tették az általános szegénységről szóló híreket.

A legfontosabb kideríteni azt, vajon Szlovákiának sikerült-e rálépnie arra az útra, amelynek a végén egy Ausztriához hasonló életszínvonal áll. A statisztika ebből a szempontból akkor ad igazi képet, ha már nem csapjuk be önmagunkat a mesterségesen alacsonyan tartott árakkal, a munkaadók pedig nem elsősorban az alacsony munkabérekkel igyekeznek versenyképesek maradni. A tavalyi év ebből a szempontból nem tekinthető történelmi áttörésnek. A kormány a választások miatt csupa olyan dolgot követett el, amellyel tovább halasztotta egy jól működő rendszer létrehozását. Októbertől azonban új fejezet kezdődött. Ennek legérdekesebb része nem is a tiszta jobboldali kormány felállítása, sokkal inkább az uniós csatlakozás. A hazai kormányoknál bármikor fennáll a meghátrálás esélye. A lehető legjobbnak tartott mostaninak is csak két hónapig tartott, amíg disszonancia kezdett kialakulni az ígéretei és a tettei közt. Az uniós csatlakozás ennél biztosabb fogódzót jelent, az EU-ban legalább van egy sor általánosan kötelező szabály, amelyek betartása mindenki számára kötelező. Jövőre az unió legnagyobb és legerősebb országa, Németország lesz kénytelen megtapasztalni, hogy a politikai okokból eredő lazítás következményekkel jár. Szlovákia az elkövetkező években kettős szorításban lesz. Az uniós csatlakozás véget vet az évtizedes struccpolitikának, sor kerül az évek óta halasztgatott reformokra. Azokra, amelyek jó részét a többi csatlakozó ország általában már megvalósította. Ehhez járulnak még azok az intézkedések, amelyeket a csatlakozási tárgyalások során vállaltuk. Sokkal jobban állnánk, ha a kilencvenes évek nem a népbutítás, hanem a reformok évtizede lett volna. ĺgy most a teendők finomra hangolása helyett főként azzal kell foglalkoznunk, képes lesz-e elviselni a lakosság a várható csapásokat. Az nyilvánvaló, hogy Pozsony környéke és talán Nyugat-Szlovákia is készen áll erre. Kérdés viszont, hogy az ország többi része miként reagál a kettős megszorításra. Mert választások ugyan csak négy év múlva lesznek, azért jövőre is akad banánhéj, amelyen elcsúszhatunk. A januártól esedékes megszorítások következményei tavaszra teljes valójukban megmutatkoznak, s ez akár a májusi uniós népszavazást is veszélybe sodorhatja. Ez lesz az a kritikus pont, amikor kiderül, meg kell-e fizetnünk a politikai csúcsgarnitúra évtizedes felelőtlenségéért. Ha szerencsénk lesz, és nem térünk le a jó útról, akkor az izzadás, a szenvedés időszaka vár ránk egy olyan világban, amellyel szemben öt évtizedes lemaradást kell ledolgoznunk. A siker sem garantált, ma nehéz megmondani, mekkora az esélyünk az elmúlt négy plusz egy felelőtlen évtized során felhalmozott billiónyi belső adósság felszámolására. Sok mindent megtettünk már ennek érdekében, de a csatlakozó országok közül a balti országok bizonyítják, mennyit tehettek azok, akik valóban nagyon akartak. Ők a rettenetes szovjet örökség ellenére ma már eljutottak odáig, hogy bár egyes paramétereik rosszabbak, mint a kommunista érában valamivel szerencsésebb közép-európai társaiké, az eddig szinte bármi áron végigvitt reformjaiknak köszönhetően sokkal hitelesebb partnerek azoknál, akiknek ígéreteit nem feltétlenül követték tettek.

Az áremelések mellett tehát jövőre erre is kell figyelnünk. Az eredmények minőségéről nem kell végeláthatatlan vitákat folytatni. Ezen az úton nem vagyunk egyedül, ha elmaradunk a többiektől, csak magunkat okolhatjuk. Az elkövetkező egy-két évtizedünk erről fog szólni.